Hit nélkül az élet,
Értelmetlen,
Hittel az élet,
Felbecsülhetetlen.

Számomra a hit,
Oly erővel bír,
Áttör minden akadályt,
Megvalósít minden álmot.

Elérhetetlennek hitt álmokat,
Be hozza az életembe,
Álmaim valóra válnak,
Csodás világba varázsolnak.

Hittel mindent elérhetek,
A szívemben lévő szeretettel,
Ajtók nyílnak meg számomra,
A szeretet birodalomba.

Hit mellett a szeretet, és a fény,
Nélkülözhetetlen eszköz,
Együtt mint egy nagy család,
Elérhetővé válik a kozmikus világ.

Tavaszi szél dalra kél
Hűvös hajnal hangja szól,
Régi nótát hoz a szél
Mulatnak tán valahol.

Egy kedves kis dalocska
Mi felrúgja a rendet,
Ébredező falucska
Még kívánja a csendet.

Sokáig már nem henyél
A tékozló természet,
Felkel és ruhát cserél
A hófehér enyészet.

Kihűlt a hosszú télben
Szív és lélek egyaránt,
Fagynak hangja a szélben
Visszahív, s magával ránt.

Felkelő nap ködöt szív
Eltompul az énekszó,
Fáradt reggel ágyra hív
Még aludni volna jó!

Kíváncsiságból jöttem e Földre,
Mint csillagközi űrturista,
Hátizsákomban nem lapult más, csak
Kalandvágy, álmok, s néhány tiszta
Papírlap, mire élményeimet
Egymást követve leírhatom,
Hogy bármerre járok az Univerzumban,
Egy másik planétán, másik napon
Zsebemből elővéve majd őket
Emlékezzem, mi történt velem
A bolygón ahol emberek élnek,
S ahol annyi jó és rossz is terem:

"Számos országban háborúk dúlnak
olajért, pénzért, hatalomért,
s a harcok tüzében olyanok halnak,
kik élettel fizetnek, ki tudja mért.
Gazdagok dúskálnak, tobzódnak, közben
Nélkülöz egész kontinensnyi nép,
Keskeny nyomukban vérszomjas vadként
Az éhhalál csendben osonva lép.
Máshol munkáért reszketnek sokan,
Jólétért örömet áldozva fel, s a
Nyomortól drogokhoz fordulnak, hogyha
Nem érkezik meg a rég várt siker.
S a versenyfutásban pusztul a Bolygó,
- anyából magányos régi barát -,
Ki utolsó percéig reménykedik, hogy
Megkopogtatod tán az ajtaját.

De érdemes ide ellátogatni,
Ne riasszon el e sok szörnyű kép!
Rengeteg szépre, s jóra bukkanhatsz,
Ha tudod, hol keresd, s azt is, miképp.
Csodás tájakat ismerhetsz meg itt:
Óriás hegyek és tengernyi kék,
Színek és illatok, ízek, fuvallatok,
Több mint amennyit leírhatnék.
S mindehhez remek társaság: család,
Barátok, kikkel az idő repül,
És érzések, melyek hívatlan jönnek,
S tanyát vernek a szívben, belül.
Ne feledkezz meg a művészetről sem:
Tánc, énekszó és ezer zene
Hangjai szabadítják fel lelked,
Isteni s emberi vegyül bele.
Bajra és bánatra enyhülést hoz
Egy gyermekmosoly, a reményt adó,
Hogy bármilyen rossznak is tűnik a helyzet,
Lesz még ebben a világban jó!
Összességében kellemes hely ez,
Kedves planéta a drága Föld."

Maradok, amíg kitart a pénzem, majd
Stoppolok tovább: piros, sárga, zöld...

Poros paplanként ölel szorosan a ragaszkodás,
melyből sietve menekül
akarat és szabad gondolkodás.
Íme a szenvedély rabja,
kit minden nappal mélyebbre csalogat az őr,
a szenny őre, ki kacagva a homályból előtör.
Füstjében tapogatózol.
Megragad, majd táncra kél veled,
s füledbe súgja,
milyen lenne nélküle az életed.
Homlokodra mázas csókot tapaszt,
s a kábulat lassan a földre rogyaszt.

Tik-tak, tik-tak fut az óra,
Rohan a nagy világba
Nem figyel a hívó szóra
Szaladjál hát utána!

Tik-tak, tik-tak jár a szája
Nem tud ő mást mondani
Nézzél rá a számlapjára
Van ott néked valami:

Tik-tak, tik-tak számok helyén,
Kedves arcok néznek rád,
Mondhatod, hogy csak az enyém!
Hisz ez most a te órád!

Tik-tak, tik-tak figyelni kell
Hallgatni a szavára
Azt kéri, hogy akasszad fel
Lelked tiszta falára!

Tik-tak, tik-tak benned dobog
Ritmust üt a szeretet,
Szíved ajtaján bekopog
Azt reméli bemehet...

Magas fenyők égbe törnek,
napfény elé állnak.
Felhők fölé törekednek,
világfává vállnak.
Mind a hetvenhét ágából,
új világot szülnek.
Földi létből az emberek,
oda menekülnek.

Lelküket cserélnék jobbra,
hogyha megtehetnék.
De a lélek azt kívánja,
bár csak ember lennék.
Magas fenyők égbe nyúlnak,
hajlik minden ága,
nappal, holddal, együtt táncol,
fényteremtő vágya.

Minden ága egy-egy erdő,
a végtelenségbe.
Napot, holdat, csillagokat,
rejti el a mélyébe.
Sűrű fenyő ágai közt,
teremtéssé válnak.
Lélekmadarak szárnyalnak,
új életté vágynak.

Új élet ha teremtődik,
a világ újra éled.
a fényből lélek születik,
az hozza a szépet.
Hogyha világ megszépülne,
minden fényes volna.
Újjászületésnek bűne,
soha nem maradna.

Erőtlen testem
páncélja a lelkem.
Tenyerembe teszem:
elvehetnéd, nem adom.
Kérjed,
elkaphatod
Mit tennél vele?
Megtaposnád?
Megcsókolnád?
Megfürdetnéd?
Bepiszkolnád?
Tisztítanád?
Vak vagy!
Nem látod?
Könnyeit hullatja.
Süket vagy?
Nem hallod?
Az én dalom dúdolja,
Rólam szól mosolya,
Rád vicsorog
fehér fogsora.
A tiéd nem lehet soha,
mert:
erőtlen testem
páncélja a lelkem.

Halovány fényköntösét
magáról ledobáló nap,
sárga vérbe fagyva
esik össze
testem árnyékában,
mielőtt anyjától
újra rejtekhelyet kapna,
elterül a poros porondon,
megfullad a csend zuhatagában.

Aztán forró emléke,
elvegyül a hajnal mixelte,
szomjas reggelnek felszolgált
tejszínű löttyben
koktél gyanánt,
midőn, a kakas hívó szóra vált,
a játszadozó fellegek is
előbújnak közben,
nézik ők is e talányt.

De mi ez a rekedt hang?
talán a kutyák kukorékolnak?
nem ez nem onnan jő,
lelkem ebként csaholva
ébreszti fel fáradt testem,
eldobott kő
életem már,
elcsukló hangom
a hajnali fényt kerestem!

Felébredtem,
bár ne itta volna magamba
minden porcikám
mohón életem
habzó borának erejét,
jött volna hozzám
helyette csendes mennyegzővel
az önmérséklet,
most foghatnám kezét.

Ha mégegyszer kezdődne
életem felvonása
meg sem fordulna sajgó
fejemben éles késem,
hogy máshogy éljek,
ismét ugyanúgy volna jó,
életem ágyában,
s megint ez volna
megbánás nélküli ébredésem.

Csöndes hajnali szellő sietve,
gyorsan szeli át a tért,
Elpusztítjuk magunkat - súgja -,
az élet hamarosan véget ér.

Kémények ezrei a fellegekbe érnek,
itt már minden csupa szenny,
Emberek milliói félnek,
eldördül az ágyú, megtörik a csend.

Mindenki egy szebb életért küzd,
ha kell ontjuk ki egymás életét,
Jobb megoldást nem látva,
így az élet hamarosan véget ér.

Lágy hajnali szellő sietve,
gyorsan töri meg a tért,
Ember! tedd le a fegyvert,
ne így küzdj a szebb holnapért!

Két világ közt élek,
Álom és valóság kettőssége.
Az egyik hit és remény,
A másik rideg és kemény.
Az egyik egyszerű és boldog,
A másikban nehezek a dolgok.
Te melyikben élnél szívesen,
A fekete-fehérben vagy a színesben?

Talán én túl sokat élek az álmokban,
S észre sem veszem, ahogy a dolgok változnak.
Lehet, mihamarabb fel kéne ébrednem,
S megérteni, mit eddig nem értettem.
Álmokból születik a boldogság,
De hogy éljen, ahhoz kell a valóság.