Elmúltak a hónapok
S eltűnt a fájdalom
Nem emészt már fel
Tanácstalan bánatom.
Most új nap virrad
S vár rám a jövő,
Új utak felé indulok
Mi lesz az elkövetkezendő?
Elmúltak a hónapok
S eltűnt a fájdalom
Nem emészt már fel
Tanácstalan bánatom.
Most új nap virrad
S vár rám a jövő,
Új utak felé indulok
Mi lesz az elkövetkezendő?
egy vonással áthúztad életem
káromolhatnálak Istenem,
számomra miért nem jutott
egy szelet
a fényből ?!
egy jelet,
csak egy vékony fonalat
fonj meg, ha teheted!
hadd kapaszkodjam benne meg!
csak egy percre engedd,
hogy lássam
a földet, az eget, a társam,
sárguló mezőt, a villamost,
lábam alatt az utat, amit
láthatatlanul tapos
annyi hangba szült anyag,
- nekem a bőrredőbe
vésett pillanat -,
a kócos kislányt ott a padon,
kivillanó combján a Nap hogy` ragyog,
gyűrt füzetben halmozott
sorok között rejtett mondatot,
a hűvös éjbe meszelt sok csillagot,
a szépséget,
ami a rúttól annyira ragyog!
csak egy jelet, egy percet,
ha kaphatok,
mondanám neked:
köszönöm, Istenem!
most már tudom,
miért vagyok...
Nyári éj csicsergésre vár,
Szeretné látni a napot,
Kukorékol a kakas már
Hangja kelti a holnapot.
Felébrednek a szárnyasok
Kiabál a zajos tyúkól,
Felélednek az árnyékok
Álmos nap égre bandukol.
Ködös sötét türelmetlen,
Hívja Földnek túloldala,
Számára még ismeretlen
A fény, a fülemüle dala.
Kert tövében egymagában
Egy öreg liba üldögél,
Akár kisgyermek pólyában
Beszéd helyett csak gőgicsél.
Dalolna ő is, ha tudna
Aki meghallja elszalad,
Arcán a távozó éjszaka
Nappalra is ott marad.
Az ének szavát nem érti
Hisz ő csak egy buta liba,
Társait titokban lenézi
Pedig benne van a hiba.
Földúlá az ég a Földet
Visító szél-katonákkal,
Fákat kínzó halál-sípján
Riadót zeng zord dalával!
Semmi préda most az ember,
Szembenézni véle nem mer.
Hullámokat vet a folyó,
Olyat mi a felhőt éri,
S föl-föltűnő Villámkirályt
Nyomban fényes táncra kéri!
Semmi préda most a szegény,
Imát mormol rejtekhelyén.
De égi parancsát a szél
Nem dobá el száz fohásznak,
S mint bősz bika a vérködnek,
Rohan néki minden háznak!
Semmi préda most a gazdag,
Csókot ad a nagy falaknak.
Akár száraz fagyöngyé,
oly` ázott szaga kabátomnak,
húzza vállamat - neheztelek
a délutánra. A fák közé
menekülő sok helyemmel, s
a vasakaratú lágy szívemmel
lesz részemül a bánat.
A "már megint többet akarok"
fullánkja körül piruló bőrömön
a "már semmiben sem hiszek"
lepedéke áll.
Minden hiába, mert lezúzott
remény csak minden nap,
vérem rozsdalé, amit a
lemondás permetez
virágok zöld levelére.
S mindeközben Ő!, kezében a
tőlem örökölt pennával hagy
rád: magas célok, emberi álmok.
És a hetedik napon hátradőlt,
hogy bomlasztva hitet,
emésztve erőt végy engem
magadba sárgaföld. S ha majd
a fékezhetetlen vágy lesz a
hűségnek vágóhídja, vértanúvá
lépek én a szerelem és erkölcs
tüzét őrzőinek kedvét bátorítva,
és a félhomályos teremben, ha
a jó megvonaglik, szememen át
festem falait nektek:
én hús-vér mozaik.
Hazafelé baktatok
Kétségbeesve sóhajtok
Parabola tányérok
Hozzátok szólok
Szórjátok meg a világot
Segítsetek, kapjak egy kis pénzmagot
Legalább kenyérrel el tudjam látni a családot.
Csenget a postás, pénzt hozott.
Biztosan a szomszédé, csengessen ott.
Nem Asszonyom, vak nem vagyok.
Hívom, akit a feladó cetlin látok.
Nem, nem tévedés az, amit én visszautalok.
Úgy fújt a szél, majd megszakadt,
villám száguld az ég alatt,
gördül utána dörrenés,
esik, akár a vízesés.
Ilyenkor bölcs a gondolat:
húzódjunk meg fedél alatt.
Irány a kocsma, hol meleg
lapul benn, és a sör hideg.
Üljön hát be ki jót akar,
tombolhat kint a rút vihar.
Szót érthetünk egymással itt,
Meghányva élet dolgait.
Asztal körött jó társaság
(ez nem afféle szóvirág)
szót-szóba öltve dumcsizik,
egymásra egy-két sört ürít.
Szomjas legényke egyet int,
kérő szemekkel föltekint.
Csapos leányzó érti ezt :
korsóba frissen sört ereszt.
Ki gondol azzal mit kavar
az utcán kinn a szélvihar.
Itt benn minden vidám marad,
Amíg az ember jót ihat.
Szebb már az élet érzik ezt,
Bekapva néhány bögre szeszt.
Búbánatra lepel borul,
gond és baj, ha sörbe fúl.
Csak azt szeretném elmondani,
Hogy mielőtt tanár lettem,
Gyermek voltam, mint mindenki,
S nem angyalként viselkedtem.
Volt idő rég, verekedtem,
Loptam, kaptam is érte,
Az iskolát elkerültem,
Megbuktam, de megérte.
Úgy gondoltam jó ez nekem,
Szabad legyek- szárnyaljak,
Barátokkal mennem kellett,
Minden törvényt áthágjak.
A múlt - az elmúlt iskolai évek,
Az egyetemen angyal voltam, mint aki megégett,
Meg tanultam őszintén nézni és hazudni,
Tanultam azt, amit adtak, és mellette megélni.
Úgy hogy most, hogy tanár vagyok,
És tudom, honnan jöttem,
Tudom a sok csalást, trükköt,
Amit elkövettem.
Csak azt szeretném elmondani,
Rossz gyerekek nincsenek,
Mert köztetek nevelkedtem,
És ismerlek titeket.
Tudom, miért lázadoztok,
És mit szeretnétek,
Igazat is adok nektek,
Mert más a gyermeklélek.
Talán
Lapos koszorú Isten homlokán;
Darócból vágott bú-eloszlató,
Hogy ne sírhasson a Mindenható...
A Végtelen?
Talán
Álmokban elszórt folyondár csupán,
Csillagokból szőtt vén álom-való.
És végigálmodva eldobható...
A Végtelen?
Talán
Játékos dísz a Halál oszlopán,
Nagy kényelmes koporsó-takaró,
S az örök sírban raktározható...
A Végtelen
Talán
Olcsó homlokpánt a Lét alkonyán,
Bombának, késnek szóló mutató:
Ember vagy állat feláldozható.
Nagy tréfamester vagy ám!
Előbb eltűnsz, és lám, mögöttem állsz.
Gyermeki mosoly belém ír, te örök tévedés.
Ne gyűlölj! Az ráncosít, és az élet oly kevés,
mint a buta kétségek penészes falán
a rés.
Még virágot árulok.
Zsenge, karcsú, és illatos szálak
várnak rád holtan a vödröm alján a levükben
ázva, hogy őket eladjam, a többit leszedjem,
és ha egyszer majd a bizniszre ráunok,
hihessem,
nekem szabad mennem.
Vár a kék. Fent az ég, lent a tenger.
Egy csavargótól hallottam, valamikor régen,
hogy a tengert látom, ha majd révbe értem,
és jó lesz nekem...
Köszönöm szépen!