Halovány fényköntösét
magáról ledobáló nap,
sárga vérbe fagyva
esik össze
testem árnyékában,
mielőtt anyjától
újra rejtekhelyet kapna,
elterül a poros porondon,
megfullad a csend zuhatagában.

Aztán forró emléke,
elvegyül a hajnal mixelte,
szomjas reggelnek felszolgált
tejszínű löttyben
koktél gyanánt,
midőn, a kakas hívó szóra vált,
a játszadozó fellegek is
előbújnak közben,
nézik ők is e talányt.

De mi ez a rekedt hang?
talán a kutyák kukorékolnak?
nem ez nem onnan jő,
lelkem ebként csaholva
ébreszti fel fáradt testem,
eldobott kő
életem már,
elcsukló hangom
a hajnali fényt kerestem!

Felébredtem,
bár ne itta volna magamba
minden porcikám
mohón életem
habzó borának erejét,
jött volna hozzám
helyette csendes mennyegzővel
az önmérséklet,
most foghatnám kezét.

Ha mégegyszer kezdődne
életem felvonása
meg sem fordulna sajgó
fejemben éles késem,
hogy máshogy éljek,
ismét ugyanúgy volna jó,
életem ágyában,
s megint ez volna
megbánás nélküli ébredésem.