Valamikor...
a lélek-szült szavak szentek voltak,
ajkakról zengtek színházak színpadán,
visszafojtott lélegzetek tisztelegtek karzatán.
Tisztelték az érzelmek eme hangjait,
mikor valaki végre megnyílni bírt,
mikor volt benne oly mersz, hogy felvállalva önmagát,
írni merjen arról, hogy mit lát, és mit csodált.
Kinek zengtek a himnuszok és kifeszítette őket,
mások ajkai szavalták az igéket.
Mikor még dallamokat hoztak a becsült szívszavak,
és hitek merítettek erőt, mások lelke alatt.
Áhítat remegett oly hatalmas csendben,
mintha mellénk ült volna csodálni az Isten:
"Mily szépeket képesek létrehozni.
Lám, mennyi harc árán is tudnak szeretni.
Gond, gond hátán is a bajt feledik akkor,
mikor szavaik ölébe a költészet csatangol.
Büszkék érzésekre, kiállnak magukért.
Emberként, tisztán, hirdetve életért.
Érzést fektetnek halkan és hangosan,
Ó, hogy én lélektől lélekig jutottam.
Magasra emelik szemeik, és távolba néznek,
rímeik által nézem, mennyire Élek."
Valamikor, tisztelve azt, ami születik
embertől, lélekből megmerít, megtelik.
S a szép, mi csak adni, adni vágy
menedéket, békét, nyoszolyát.
Maradjon tisztán, kívül testen,
ringasson, akarjon és elrepítsen,
gondolatot, érzést és a szabadságot,
hogy írhat, aki mer, egy Világot.