Vadvirágos rét, vagy muskátlis tér,
mindegy nekem,
szívemnek, lelkemnek, ez kell nekem.

Halk muzsikaszó, vagy madár dalol,
mindegy nekem,
szívemnek, lelkemnek, ez kell nekem.

Esti csillagképek, merengő emlékek,
mindegy nekem,
szívemnek, lelkemnek, ez kell nekem.

Távoli erdők, közeli folyók,
mindegy nekem,
szívemnek, lelkemnek, ez kell nekem.

Szerelem és szeretet,
mindegy nekem,
szívemnek, lelkemnek, ez kell nekem.

Ha lelkemben béke, szívemben hála,
mindegy nekem,
ennél több, tudom, nem kell nekem.

Ha jó, ha nem jó
A sors diktál,
Én meg írom.
Lassítani nincs idő,
Szalad a toll a papíron.
Csukott ajtók között választok,
Nincs megállás, jön a következő.
A menet sosem áll meg.
A részvét kötelező.

Egy szép nap van most eltelőben,
egy szép este van érkezőben.
Nyári meleget árasztott a Nap
és végig így volt ez egy egész nap.

A gyógyvízben sokan fürdőztek,
mind gyógyulásban reménykednek.
Istennek bőkezű ajándéka
Hajdúszoboszló gyógyvíz-vagyona.

Isten itt is megmutatja gyógyító erejét
segítve Hazánk és környékünk szenvedő népét.
S a fürdő mellett nagyon szép a város maga,
a Bocskai szobor, az árnyas Szilfákalja,

és a kisváros meghitt, békés hangulata,
valamint lakói szívélyes barátságossága
mind-mind őszinte, jóleső és szívből jövő,
az ide látogatókat örömmel eltöltő!

E verset velem a hálás köszönet íratta,
ez az érzés az, ami a kezembe a tollat adta.
Bajainkra gyógyírt, enyhülést itt találhatunk!
Hajdúszoboszló! Biztos, hogy még sokszor találkozunk!

Fehér és fekete,
Arany és ezüst,
Csillogó vérben
Úszik szellemünk
Gyógyító tengere.

Fehér és fekete,
Angyal és démon,
Jóság és gonosz,
Az igazság mindent
Két részre oszt.

Fehér és fekete,
Nappal és éjjel,
Borzongató hévvel
Eggyé olvad:
Kezdet és végzet.

Fehér és fekete,
Világító kozmosz,
Nincs többé sötét,
Csak ragyogó
Lángoszlopod.

Alantas játékot űznek Veled
Bábként használják porhüvelyed
Célba vesznek, mint egy nagyvadat
De senki vagy, csupán temérdek adat

Elkérgesítették szépreményű lelkedet
Farkasként tépik szürkére váló életed
Gonosz (h)arctalan nyomul be közöttünk
Hej, de szeretném a nyugalmat már körülöttünk

Illékony, rózsaszín, ködös álmokat osztanak
Jövőd reményétől némán megfosztanak
Karvalyként tépik két kezed értékét
Lenyúzott halálsikoly adja meg mértékét

Ma már csak emlék a könnyűvértű életed
Nem bánt már, de tudod a szomorú végedet.
Oltárra helyezted mind, mi emberi valód
Prédikátorban sem fedezed fel az igazi csalót

Régmúltba veszik a győzedelmes ének
Sikert már nem láttak, csak az őszülő vének
Te sem vetted észre, hogy jutottál ezidáig
Ujjaid némán dolgoztak és vittek e "kies" világig.

Végtére is az Én nem, a Gyermek az, aki számít
Zendülő mosolya az életem, mert tiszta és nemcsak ámít.

Ha belül boldog vagy, kívül is látszik
szemed csillog, a lelked sugárzik,
hegyeket mozgat a boldogság, ha kell
amit a másik örömmel visel.

A jóindulat is okozhat zavart,
csak úgy kicsúszott szó, nagy zivatart
összeszorul a lélek ott legbelül,
a tüdőbe levegő se kerül.

Olykor hirtelen elhallgat a zene,
szétterül a csend sötét köpenye
gyanakvó képzelet, ha elszabadul...
mindenki a saját kárán tanul.

...belső harmónia kell, lelki béke,
magától nem jön, tenni kell érte.
Megbocsátás a boldogság forrása,
szíved, lelked, szabad lesz utána.

Menj tovább és ne nézz vissza,
úgy sem érdemes,
ha egy úton elindultál
csak egy célt kövess.
Legyen az bármilyen
könnyű, avagy nehéz
sose fordulj hátra
csak mindig előre nézz!

A nap ragyogó fénye, ha elillan,
Később szemedbe nem a fény,
Hanem az elmúlt pillanat villan,
És szépül a színe nap-nap után,
Mint a hajnal emléke délután.

A kis dallamok egyre halkulnak,
A csörtető napok zajában,
Az útra porszemcsék hullnak,
Idővel egyre szépülnek hangjai a múltnak.
Miért szépülnek mégis? Talán, mert múlnak.

Minden felhőtlen éjen
Felnézel egy csillagképre,
Néhány hunyorgó csillag
Az Ő arcát rajzolja az égre,
Mióta először megláttad,
Űrhajótöröttként gondolsz
A gyötrelmes földi létre,
És éjjelente izgatottan vársz
A csillaglány hívó jelére.

Elment és nélküle az életed
Egy kihalt vasútállomás,
De legalább minden este
Előtted lebeg a fura látomás,
Mint a Tejútra kifeszített
Gigantikus óriásplakát,
Bámulod és átsírsz miatta
Minden emlékbe csomagolt,
Csillagfényes éjszakát.

A közös múlt baktat utánad
És őrületbe kerget a vágyad,
Hogy legalább még egyszer,
Utoljára, újra láthasd,
A szíved már vinne is hozzá,
De nem mozdul a lábad,
Mert legbelül azt is tudod,
Hogy egy-egy feltépett seb
Kegyetlenül fájhat.

Talán belehalsz éppen,
Mert most még fáj nagyon,
De új holnap lépked feléd
A sok letépett naptárlapon,
Még eleven tűz minden emlék,
De egy reggel arra ébredsz,
Hogy enyhül a fájdalom,
És mosolyogva kel fel a Nap
Azon a különös hajnalon.

Egy kósza felhő záporozni készült,
bágyadtan táncolt pár jegenye levél,
ezer szárán suhogott a kalászos búzatábla,
s megtört a zöldje vérpiros vadmákok
kormos szemén.

Emlékszem hatvanöt rekkenő nyarára,
lenn csatangoltam a kanyargó pataknál,
fürdött a lelkem a tiszta égi kéken,
és néha már tűnődtem titkos szép igéken.

Szabad sörényű ifjúságom
merre vágtattál gyenge ágon?
Ó, tudom nem jöhet soha több olyan nyár,
sosem lesz már oly illatos semmi nektár,
de kilencszázhatvanöt
emlékeimben örök,
vénülő szememben itt maradtál.