Az ember gondolkodik, és előre tervez
S gondolja még az idő is neki kedvez,
Annyi kín, szenvedés és csalódás után
Vérző szíve ismét csak néz előre bután
Hiszékeny és már előre őszintén reméli
A következő szinte már most is megéri
Hibáiból talán nem is fog tanulni soha
Keserűen néz magában előre, és mondja
Megint nem jött el a várva várt csoda

Egy ilyen világban, hol minden a pénzről szól,
Egy ilyen világban hogy értsünk mi szót?
Egy ilyen világban, hol az ember csak állat már,
A szív elsorvadt, vagy épp kővé vált.

Kénes füst vonja hályogba szemünk,
Freon-12 bontja ózonrétegünk,
Gyilkos DDT szennyezi be vizünk,
S a halál vár reánk, bárhová lépünk.

Ezt szörnyű látni, felsír a Föld,
Könnyeket hullat minden, midőn
Látják, hogyan pusztul el a táj:
Hegyek futnak bőgve le a mélybe már;
Sínek futnak végig: dombon, tavon, erdőn,
Ócska szennyük hagyva ott minden mezőn!
Ez nem
Mehet így
Már tovább!
Mi rontottuk el,
Miénk a rendrakás!

Miért van az, hogy aggódom,
Pedig általában könnyedén
Megoldom a legtöbb gondom,
Miért van az, hogy tabu egy szó,
De újra és újra kimondom?
Miért hallom most is a hangom,
Amikor hallgatni lenne jó,
Álom és valóság között
Miért veszik el nyomtalanul
Az igazi mondanivalóm?

Nem festek föléd az égre
Tünékeny délibábot,
És nem küldök a szemedre
Álmodni színes álmot,
Csak felszítom a parázsból
A benne alvó lángot,
Mert ha égni látom végre,
Én is magasra szállok!

Talán te ennél többre vársz,
Szenvedélyre, ami leigáz,
Hogy véredet forralja a vágy,
Nemcsak egy könnyű dallamra
Egy megkopott öreg zongorán,
De talán csak egy érintésre,
Ahogy megsimogatja arcod
Néhány kora őszi napsugár,
Árnyék nélkül áradó fényre,
A szivárványra az éj falán.

Én mégsem festek az égre
Tünékeny délibábot,
És nem küldök a szemedre
Álmodni színes álmot,
Csak felszítom a parázsból
A benne alvó lángot,
Mert ha égni látom végre,
Én is magasra szállok!

Én ünneplő ruhában, gyűrten, borostásan
voltam a sarokban, mint ki magát bünteti,
de nem akartam semmit leküzdeni -
gyárkémény-lelkemből cigarettáztam.

Tudtam, hogy jól van így: jönni, várni, menni kell,
s a füstbe szédült rohamkocsinak rejtekén
velem szemben ült le némán a remény
szemében megfeszült rejtelmeivel.

Én láttam már őt az állomáson,
büféknél koldulva, a peronon.
Volt róla ezernyi látomásom

és láttam az egyik haveromon,
aki mozdulatlanra hűlt télen.
Félek tőle. S itt van a fülkében.

Feljött a hold tündöklő sugára
A föld csillagokkal borított egén,
Mint égi csodák tündérleánya
Ragyog a világ tetején.

Elértem a ringó búzatáblák
Messziről csillámló tengerét,
Megláttam a napnak sápadt foltját
S a felhők vakító fehérjét.

Láttam lombos erdőt, zöldellő virágot
Szelíd gesztenyefát és hatalmas lápot,
Fölvette a természet legszebbik ruháját
Mint hajdan a király ország koronáját.

Mikor éjjelente lefekszek aludni,
Az Álomvilág kinyitja kapuit,
Egy csodás világ, hol nincs lehetetlen,
Bármit leküzdhetsz a képzelet erejével.

Hol nincs kísértés, se vágyakozás,
Hol mindenre van megoldás,
Hol nem számít, mi történt a múltban,
Hol a jövőt nem a jelen irányítja.

De hiszen ez csak egy Álom,
Az Életben talpra kell állnom,
Mert sajnos, itt nem a képzelet irányít,
De a pillanatot megőrzöm halálomig.

Hajnalodik a faluban
Ébrednek az árnyékok
Hold az égi fordulóban
Napnak búcsú csókot dob

Kicsi fiú áll a ködben
Korán felkelt alig lát
Látszik hogy nincs minden rendben
Rongyokban van mezítláb

Édes nincs már, csak mostoha
Föld magáról ledobta
Soha nem mondja, hogy haza
S megérteni sem fogja

Kedves kócos kicsi gyermek
Szőke haja tincsekben
Vágyakozó kék szép szemek
Elvesznek a nincsekben

Kóbor kis eb őrzi sorsát
Tán a Napot ugatja
Legutolsó féltett csontját
Gazdájának odadta’

Kicsi fiú majszol éppen
Friss pékárut eszeget
Kakaó van a kezében
S itatja az egeret...

Tejet hozzák, földre rakják
számolják a kenyeret
megint eltűnt nem találják...
hiányzik!... a szeretet

Nem úgy van már ahogy régen
Más az Isten odafönn
Nem mondja, hogy kérem szépen
Igaz azt sem, köszönöm!

Boldogtalan lelkem szalad a sötétben,
Kihűlt testem szertefoszlik a hajnal ködében.
Egy zord éjszakán minden pokollá változott,
S az én életem azon az éjen a széllel távozott.
Akkor már nem éreztem az élet súlyát, az érzelmet,
Egész életben egyet tettem: kerestem az értelmet.

Olykor az ember a vállán hordva beleroskad az életbe,
S van mikor nem akad olyan társ kitől bármit is kérdezhet.
Mikor tiltott dolgot tennél mert a szíved arra hajt,
Akkor nem tudsz tisztán látni s megtalálod a bajt.
Ezt tettem én is miközben kerestem az értelmet,
S megtaláltam mit nem vártam, az igazi érzelmet.

Ábrándoztam éjszakákat, s láttam a szemedet,
És hogy te is még mindig az igazit keresed.
Boldogtalan szívvel de búcsút kellett vennünk.
Hisz vannak dolgok melyeket az életben nem tehetünk.
Ebben az életben rájöttem csak egy dolgot vétettem,
Azt hogy sok sok éven át mindig csak reménykedtem.

Nínó-nínó - hallom ám,
Tűzoltó jön szaporán:
Felmászik egy nagy létrán -
Nagy a gondja, tüzet oltja,
Vízzel spricceli, locsolja,
S kialszik a láng aztán.

Felhők gyűlnek ég alján,
Lecsap most egy nagy villám.
Így szól hozzám anyukám:
- Ez az Isten hangja, s nincsen
Nála nagyobb Földön-égen:
Ne félj tőle, butuskám.

Ez itt most az én szobám,
Gyertya ég egy asztalkán.
Fényecskéje oly parány:
Lángja lobog, és imbolyog,
Aki látja, az mind boldog!
Mint egy angyal, ragyog rám.

Itthon a forró kályhán
Melegszik a vacsorám.
Tudod-e azt, kiskomám,
Hogy én igen jól ismerem
Már a tüzet? - S jó a kedvem!
Istenkéhez száll imám.

Tél volt és hó esett, eljöttek az ünnepek,
arra gondoltam, még hány télen is létezek,
hány jégbe fagyott életet látok még,
amit a hó, a fagy kőbe zárt rég...

Nem mozdulnak, csönd van, tán meghaltak mind,
a lehelet, a létezés jéggé fagyott kint,
csak a hó, csak az szitál, akár a halál,
betakarja vértanúit, áldozatot talál...

Alszik együtt a természet halálcsókkal ajakán,
mi értelme az életnek, ha nincs születés csak ramadán,
csendben jön és csendben megy, olvadni tér,
sarat hagyva maga után, hó és csend és vér...

Nem fordulhatunk vissza, nem vár többet, elkísér,
álmaink és vágyaink többé mit sem ér,
olvad a hó, az ember készül menni,
a kapuk már nyitva, tavasznak kell lenni...

A természet nyitogatja könnyű szárnyú lepkéit,
a halál jár, már hallom tompa, kongó lépteit,
új évszak vár rám, hogy letörölje könnyem,
s örök palástjával fedje el a testem...

Elvitte tőlem az egyetlen kincsem,
lelkemet keresem, csak keresem, keresem,
testem mégis eleven... emberek, tévednek,
nézzétek meg jobban, már nyoma sincs a télnek...