Tél volt és hó esett, eljöttek az ünnepek,
arra gondoltam, még hány télen is létezek,
hány jégbe fagyott életet látok még,
amit a hó, a fagy kőbe zárt rég...

Nem mozdulnak, csönd van, tán meghaltak mind,
a lehelet, a létezés jéggé fagyott kint,
csak a hó, csak az szitál, akár a halál,
betakarja vértanúit, áldozatot talál...

Alszik együtt a természet halálcsókkal ajakán,
mi értelme az életnek, ha nincs születés csak ramadán,
csendben jön és csendben megy, olvadni tér,
sarat hagyva maga után, hó és csend és vér...

Nem fordulhatunk vissza, nem vár többet, elkísér,
álmaink és vágyaink többé mit sem ér,
olvad a hó, az ember készül menni,
a kapuk már nyitva, tavasznak kell lenni...

A természet nyitogatja könnyű szárnyú lepkéit,
a halál jár, már hallom tompa, kongó lépteit,
új évszak vár rám, hogy letörölje könnyem,
s örök palástjával fedje el a testem...

Elvitte tőlem az egyetlen kincsem,
lelkemet keresem, csak keresem, keresem,
testem mégis eleven... emberek, tévednek,
nézzétek meg jobban, már nyoma sincs a télnek...