Gyermekként, még tisztán
nézünk a világra, oly ártatlanul.
Az évek során mi változik?
Miért feledjük el, kik vagyunk?
Csak rohanunk, s az idő velünk szalad.
Senki nem szól ránk. Állj meg!
Ez egy értelmetlen rohanás.

Ám eljön a pillanat, hogy megállunk.
Lázas igyekezettel keresve elveszett önmagunk.
A gyermeket, ki még tisztán nézett, s oly ártatlanul.
De ha szeretettel nézünk a szívünkbe.
Megtaláljuk, még most is ott van.
Hiszen el sem veszítettük.
Ő mindig, mindig is a szívünkben volt.

Baljós őszi szél lobogtatta hajam.
Átjárt teljesen, s borzongatta nyakam.
Tova tűnt már régen, nyári nap sugára.
Ott toporgott a tél, az ősznek nyomába.

Valóban hideg volt, de nem ez volt az oka,
Szívem összeszorult, s ez nem is volt csoda!
Kezem is reszketett, és az arcom égett.
Iskolába mentem húsz év után, s féltem!

Tanulásra adtam, lassan deresedő fejem,
Azért vert a szívem, s remegett a kezem.
Nem tudtam, mi vár rám, s én ezért, úgy féltem!
Átgondoltam én ezt? Magamtól ezt kérdem.

Röpültek a napok, s hetek, és hónapok.
Úgy suhant el az év, s én mégis itt vagyok.
Rossz jegyet nem kaptam, egyszer sem vizsgámra.
Négyes átlagom volt tavaly a bizonyítványba.

Azoknak, kik tanítottak sok-sok türelemmel,
Köszönök mindent most, szívből, szeretettel!

kiüresedve mint a magház
melyből a magvakat kilopták

Csodára várva
terebélyesedő Fára
rajta Éneklő Madárra
Gyümölcsre és Virágra

a földre koppanva lehullván
beletaposva a talajba durván

Szállnak az évek, múlnak a napok,
egyszer csak azt vesszük észre, hogy a gyerekeink nagyok.
Ők nőnek, mi fiatalodunk és vidáman menetelünk előre
életünk útvesztőibe.
Tesszük a dolgunkat, mert hisszük, hogy így kell tenni.
Anyát, apát gondozni, nagy gyerekek sorsát igazgatni.
Mi hol vagyunk? Elveszünk? Nem szabad!
Minden születésnap egy fordulat.
Hinnünk kell, jobb lesz majd, és boldogabb.
Az nem lehet, hogy nekünk csak rossz juthat.
Hidd és megadatik, kérd és beteljesedik - mondja az írás,
E kis versikémmel kívánok neked boldog szülinapot
A legszebb korban, mely a tied, hisz nem nagy idő, még csak ötvenkettő!

Élvezem a csendet, a szépséget,
amelyek üdítenek testet, lelket,
a természet békéjét, gyönyörét,
mert ezek e tájon terjednek szét.

Békés kirándulók napoznak, pihennek az erdei réten.
Mellettem egy kisfiú hancúrozik éppen a rét füvében.
Távolabb a fák között madárdal száll szerte a levegőben.
Csodálatos hangulatú a nyár itt, a Kamaraerdőben!

Szegények vagyunk mind.
Az életünk fényből árnyékba vált,
a mindennapjaink pokolhoz hasonlók.

S mégis mi vagyunk a legboldogabbak!
Valahogy, valahogy mindig kisüt a Nap,
s ha kiállunk a fényre, már érezzük is
lágy sugarát, meleg érintését.

Mindannyiunknak van valami, ami nincs.
Hiány.
S e hiány ellenére, mi oly boldogan mosolygunk
a világra, az emberekre!

Néha megállva az utcán arra gondolunk:
Érdemes mindez? Érdemes élni?
Hisz csak veszteség az élet,
mindennapos gyász!

Én azt hiszem, hogy aki ennek ellenére
boldog tud lenni,
az megérdemli.
Megérdemli, hogy ezt a verset neki írjam.

Lépj ki a gondok országából,
örülj minden apróságnak,
nézd a felhőket,
mosolyogj!
Ez a fontos, semmi más!

Lótva, futva, reményt remélve,
Rohanok a világ csorba szájába,
S nyálas bokám, ami szünnyög,
Elmerül a Kárpátok aljában.

Valahogy a tisztelet kereszt,
Ott ahol még tudják mi a sors,
Hol műanyag giccses díszleteket nem látsz,
Csak fát, követ, kenyeret és bort.

Megkérded a gyereket az új világból?
Nem fogja fel, hogy honnan jött, hova tart!
De a fák melyek kérgesek, eget verő gyökérrel,
Azok öreg bácsik, ők emlékekben tudják majd.

Olyan kövek ezek, melyek edzettek,
És a meder rabságából nem mozdultak soha el,
De nem fájt nekik a folyó ostorozó nyomása,
Mert itt születtek, koptak és halnak meg evvel.

Én vajon kő vagyok? Kemény szikla?
Vagy csak egy málló sárkupac,
Idő kell és Isten, olyan ami tanít,
Embert farag a múltból, s a jövőbe mutat.

Dúdolgató szél sétálgat olykor a fák között,
Tenyerükben olvassa az élet vonalát,
De az öreg fák azok kik virágoztak régen,
Mert a mai csemeték, azok körül szárad a világ.

Vén akác fején ezer virággal,
harsog égre a szelíd dombtetőn,
nyújtózik a Nap felé sóváran,
mert élni vágyik fénylőn, mézelőn.

Törzse vastag, kérge ráncos, cserzett,
pár ága letört, lecsüng szárazon,
sebek, amit szélviharban szerzett,
viaskodott, hogy élve maradjon.

Kapaszkodik erős gyökerével,
hisz életét ő olcsón nem adja,
jön még tavasz éltető esővel,
kell méheknek a dús virágpora.

Szívós harca meghozza gyümölcsét,
virágait a Nap dédelgeti,
szorgos méhek csókolgatják kelyhét,
aranyló méz a nevét hirdeti.

Fáj a szíve a katonának,
kinek a legfontosabb a hazája.
Azt gondolja, hogy messze innen,
létezik egy hely hol békében élhet.

De a katona tudja,
hogy a hazáját kell óvnia.

de csak álmodozik,
mert útjában állnak a magas falak.
Melytől a szeme nem látja az utat.

Álmában egy derékhuszár,
Lova, s páncélja is van már.
Még a boldognál is boldogabb,
Ő a király legfőbb szolgája.

S őt ez teszi igazán bölcsé,
Hogy a legfőbb dicsőség övé.
Álma már kezd véget érni,
s az álom kell felébredni.

És mikor már felébredt...

nagyon boldogan emlékszik vissza,
Hogy az álmában ő volt a király szolgája.

Állok a térben,
vakító fényben,
szivárvány felettem
ezernyi színben.
Felettem közelség,
Mennybolt, Isten,
s én vagyok középen,
s örvend a szívem.
Alattam a mélység,
lábam bár talajon
áll, dilemma bennem:
avagy pokoltalapzaton?
Lenézek a mélybe:
fejem szédül-e?
Rettegek, félek,
ijedten remélek:
Istenem remélem,
megmentesz, s értem
most talán még
angyalokat menesztesz!
Melletted nem félek,
csak Benned remélek.