Akár száraz fagyöngyé,
oly` ázott szaga kabátomnak,
húzza vállamat - neheztelek
a délutánra. A fák közé
menekülő sok helyemmel, s
a vasakaratú lágy szívemmel
lesz részemül a bánat.

A "már megint többet akarok"
fullánkja körül piruló bőrömön
a "már semmiben sem hiszek"
lepedéke áll.
Minden hiába, mert lezúzott
remény csak minden nap,
vérem rozsdalé, amit a
lemondás permetez
virágok zöld levelére.
S mindeközben Ő!, kezében a
tőlem örökölt pennával hagy
rád: magas célok, emberi álmok.
És a hetedik napon hátradőlt,
hogy bomlasztva hitet,
emésztve erőt végy engem
magadba sárgaföld. S ha majd
a fékezhetetlen vágy lesz a
hűségnek vágóhídja, vértanúvá
lépek én a szerelem és erkölcs
tüzét őrzőinek kedvét bátorítva,
és a félhomályos teremben, ha
a jó megvonaglik, szememen át
festem falait nektek:
én hús-vér mozaik.