Néha ránk ront a sors,
kérges kezében rozsdás gyilok.
Kínos, ahogy kínoz, fenyeget.
A gyenge máris segítségért remeg,
gyáva nyúlként szeretne
nihillel bélelt üregébe bújni,
amely, mint a sír megvéd
bármi ellen, mert ott
már nem gond
semmisem.
Sorstárs, hiszen
elég magad ellen emelned kezed.
És a végzet végre észre térhet,
széttárt karjaiból így kiragadod éles fegyverét,
csak ennyi kell, és máris győz a józan ész.
De nem, ez a nálunk magyaroknál,
valami oknál fogva,
túl népszerű dal, így hamis!
Értelmetlenül szórná szét
a reménynek még forró hamvait.
Igen, az élet küzdelem,
elfutni, bár mindig lehet,
de csak ritkán érdemes,
hiszen e lét az egyetlen esély,
hogy valóra válts egy küldetést,
hogy leélj egy eddig még
meg nem írt mesét!
Ember, ha a fájdalom fátylán át
nem is érzed át mindig, hogy miért,
nem másért,
CSAK AZÉRT,
ahogy a cinege madár mondja, "élnikék, élnikék"
Mindenképp élnikék!

Vajh, mi lehet, mi kötést hoz létre
Két ember között?
Vajh, mi lehet, mi barátságot,
Szerelmet old és köt?

A gondolkodás hasonlósága?
Erről lenne szó?
Az ellentétek vonzódása?
Az a varázsló?

Vajh, mi lehet, mi az egyik esetben
Holtomiglan tart?
S vajh, mi lehet, mi egy házasságnál
Csak hozza a bajt?

Szerelem indult mindkét párnál,
S más a kimenetel;
Barátság volt - milyen erős! - és
Gorombán váltak el.

Mi változik meg az emberben
Hosszú évek után,
Hogy átalakul a vonzódás
És közöny marad csupán?

Változol-e Te magad is,
Vagy csak "felnyílik szemed",
És olyasmit látsz meg párodban már,
Mit addig az rejtegetett?

Csupa nagy kérdés, és nincs rá válasz:
Itt van az egyik határ,
Mit a Teremtés egyik rejtélyeként
Csak a művészet vizsgálhat már.

Egy pillanat melyben látod az álmodat.
Egy pillanat melyben várod vágyadat,
Egy pillanat mely ritkán jön el,
Egy pillanat mely bár sosem múlna el,
Egy pillanat mely mosolyra késztet,
Egy pillanat melyben ott a szeretet,
Egy pillanat mely boldoggá tesz,
Egy pillanat mely szabaddá tesz,
Egy pillanat melyre vágyunk,
Egy pillanat mely elhozza az álmunk...

1.

Csendes árny az égő forgatagban,
zsibongó fényfullánkoktól messze,
mint üszkös szíven az életbalzsam
szül újra, önvalóra ébresztve.

Napmagokból olykor csak a felszín
csalárdul kacagó virága nő,
míg néha a letagadott Semmin
új világok tornya égig érő.

Kétarcúság lebeg árny s fény előtt,
könny és mosoly szövi át mindkettőt -
vihar egyúttal az elrévült szél,

az isteni olyan ellentmondón
messzi, s bársonyos, akár az ódon
éjek homlokán gyúló fényfüzér.

2.

Éjek homlokán gyúló fényfüzér
csillagok szikrázó garmadája,
a törött szív, ha egyszer révbe ér,
másik felét bennük megtalálja.

Zengő homlokot ihlet szelleme
a varázslat-ontó természetnek,
a porszem mennyei végtelenje
teremt el nem múló reményeket.

Őshonát, ha nem leli halandó,
éltében semmi sem maradandó,
s törtet a nemlét felé untalan,

legbelső sugalmakra csak legyint,
s bolyong homályló utak között, mint
ösvényt fürkésző feldúlt hontalan.

3.

Ösvényt fürkésző feldúlt hontalan
üget százfelé vivő paripán,
s a végekig feszült szív rongyosan,
némán hamvad el tüzes karikán.

Idegen csend űrjében a lelket
felőrli az unalomnak malma,
ám a gond-redőt simító csendet
csak az örök hazatért hallhatja.

Kaptat a test, míg nyugszik a lélek,
de olyankor mégis a harc éltet,
csak a neszektől pezseg a halk éj.

Csak a dobogás lehet életjel,
sosem nyugvó égitest az ember,
ki egy békés napon majd hazatér.

4.

Ki egy békés napon majd hazatér,
sosem lehetett olyan elveszett,
hogy a határtalant fuvalló szél
szellemét soha ne lengesse meg.

Ki végeknek falait rombolja
ősi vadságú belső templomban,
az álom ködös ajkát csókolja,
s csók gyönyörét álmodva ellobban.

Légszínű ajándék az álmodás,
millió kép, suhogó szárnyalás -
tetszhalott mély lényegében a tánc,

felsejlik ég s föld illékony hídja,
valóssá szüli a nosztalgia -
múlt idők arcába faragott ránc.

5.

Múlt idők arcába faragott ránc
kisimul újszülöttek mosolyán,
melyet később a kérges élet-gáncs
porba görbít az idők folyamán.

Ha talpra áll, s némán, rezzenetlen
csak előre néz, s létet nem vádol,
mássá lesz múltja, s igazán sosem
ivott a Feledés folyójából.

El nem feledettség kulcsa zárja,
mi álságosként vetül világra,
s kaput nyit vég nélküli időkre,

míg a lélek bástyába költözik,
s a vén újszülött arcán gyöngyözik
ősöreg világ nevető könnye.

6.

Ősöreg világ nevető könnye
az idő keserédes zápora,
benne nem-lézengő az "örökre",
s nem ismerte soha a szót: "soha".

Az elme szófonó végessége,
mely határt szab a szétterülőnek,
csupán csak a léthiúság éke,
szellemmel áldoz a rejtő földnek.

Ismerettelenség félemlíti,
a Biztos kétes falát építi,
akár ködpuska elől védő sánc,

örök röptű csak a rejtélymadár,
célajándékozó varázs, akár
körforgás gyöngyei alatt a lánc.

7.

Körforgás gyöngyei alatt a lánc
az ember maga: puha-szikla lény,
élteti vagy elhullatja a láz;
formálható, s léte mégis kemény.

Teste nem börtön: lehetőségek
égen tükröződő valósága,
lelke nem testvére szenvedésnek,
s légvár csak meghatározottsága.

Olyan, mint a verdeső-védtelen
bátorrá lényegülő mély szellem
titok-telt szőnyege kigöngyölve,

olykor veszélyt sejtő szabad volta,
s tompa horizontján elragadja
illúzióknak röpke gyönyöre.

8.

Illúzióknak röpke gyönyöre
látszatok csalóka sokasága,
színes romlottság mosolygó gödre,
mit betemet éles szemek árnya.

S illúzióknak röpke gyönyöre
a lélek ihletett kínja szintén,
kapaszkodva az enyhelyes ködbe,
bolyong bűvölve az álmok szirtjén.

Az álmodás testen túli súgás,
misztikus, ősi lélekbe búgás,
ki nem mondhatóság a szavakban,

formát csak az alkotótól kaphat,
ki a semmiből világot farag,
képlékeny ő, ámde halhatatlan.

9.

Képlékeny ő, ámde halhatatlan,
édentájak bebarangolója,
fürödve Tejút-tenger habokban,
földre az elmúlhatatlant szórja.

Sorsa néha a szárnyakat tépő,
kiáltó szikrákkal átszőtt magány,
de kárpótlása végül az égő,
a szellemmel feldúsult fáklyaláng.

Szilajul csapdosó hullámok őt,
mint fű-szerény, kő-örök létezőt
sziklává faragják lankadatlan,

könnyfinom lényét rezgeti szellő,
de áll szikáran, akár a fenyő -
orkánnak idején moccanatlan.

10.

Orkánnak idején moccanatlan
a szellem, mit világsúly nem facsar,
míg egy szelídebb kezű viharban
a bús szél kevély fákat szétcsavar.

Ki túl nagyra törtet, a trónjáról
önmaga ásta verembe zuhan,
s a sors érdemelt nyílzáporától
bolygó méretű arca szétpukkan.

A szabad lény mást sohasem tipor,
a lelkében nem jégmező honol,
s a belső tüzek szirmát locsolva -

lelke áradó-állandó folyó,
irama messzi partokra sodró,
csömör-szellő mégis rögbe vonja.

11.

Csömör-szellő mégis rögbe vonja
az útkutató, csapongó lelket,
ha felőrli zajok lázas szomja,
a zsongásért kioltja a csendet.

Vállán tornyosul a napok súlya,
s elvakítja a rohanás fénye,
míg egy összeroppanás megsúgja:
mit jelent a légzés ősélménye.

Mit érzett világ az első reggel,
felhőpólyákba burkolt égtesttel,
a zsenge kékség mögül kinézve,

miért az észrevétlen lélegzés,
mely lételem, akár a képzelgés;
a Lélek Ő: idő s tér pillére.

12.

A Lélek Ő: idő s tér pillére,
étermagvat csipegető madár,
gondolatfiókákkal telt fészke,
finomabban rezgő óceánnál.

S ha kedve úgy tartja, test takarja,
hogy földi szépséget alkothasson,
azért száll le keményebb burokba:
új dimenzióval gazdagodjon.

Olykor-olykor régi otthonába
sóvárgón, fájlalón visszavágyva
átkot szór a testi létezésre,

s míg véletlen-hittel bőszen kering,
a messzi égből lopva rátekint
a kozmosz s az ember tükörképe.

13.

A kozmosz s az ember tükörképe
egymás fényévből nyíló arcának,
mit kóbor halandó életekre
akarat-függönyétől nem láthat.

Mert az Akarat a görcskezével
csak a foszló mulandót markolja,
míg egy nem várt út felé intő jel
a sosem gondolt kulcsot dobogja.

Csak a ki nem számítható léte
nem taszít le fuldokló örvénybe,
ha a rögzültség maszkját eldobva -

keresetlen kedéllyel a vándor,
honra lelve önmagában bárhol
örökkön titkok kosarát fonja.

14.

Örökkön titkok kosarát fonja
a mélyben búvó, vakon látható,
s mikor a lélek álútját bontja,
szűz ösvényen feldereng a való.

S ha a szerencsediót feltöri,
egyszer megpillanthatja azt a lényt,
kinek szeme az őshazát őrzi,
ahol ők ketten léteztek egyként.

Barázdált arcokon a pillanat,
idők merengő fátylai alatt,
visszatekintésbe fúlt szavakban,

felhőkből millió cseppként pereg,
majd tovatűnik, mint minden, s mint egy
csendes árny az égő forgatagban.

Mesterszonett:

Csendes árny az égő forgatagban,
éjek homlokán gyúló fényfüzér,
ösvényt fürkésző feldúlt hontalan,
ki egy békés napon majd hazatér.

Múlt idők arcába faragott ránc,
ősöreg világ nevető könnye,
körforgás gyöngyei alatt a lánc,
illúzióknak röpke gyönyöre.

Képlékeny ő, ámde halhatatlan,
orkánnak idején moccanatlan,
csömör-szellő mégis rögbe vonja.

A Lélek Ő: idő s tér pillére,
a kozmosz s az ember tükörképe,
örökkön titkok kosarát fonja.

Árnyék vagy, Ember!
Fű és pozdorja!
Régiek utódja,
Múló lehelet.

Álmaid vannak!
Megcsalnak, s felemelnek.
Félrevezetnek,
És erőt adnak.

Semmit sem viszel el!
Gyűjtögetsz, s rombolsz.
Ha belegondolsz,
Az életed erre megy
el...

De mire megy ki?
S mit tudhat bárki,
Hogy báb-e, mint mindenki,
Vagy őt játszották-e ki?

És miért érzel,
Ha elmúlik?
Ha pedig nem múlik:
Akkor pláne! Miért érzel?

És hogy lenne érték az,
Mit megvehetsz?
S mit nem tehetsz,
Hogy megszerezz:
Az érték! De a tied
Hogy lesz az?

...

Kaptál egy pillanatot
Az örökkévalóságban.
Ne töltsd hát magányosan,
Használd ki most!

Az élet mindenben ott van,
csörgedező patakokban,
ébredező napsugárban,
csöndes, álmos holdvilágban,
kisleányka kék szemében,
a piros masnis szőkeségben,
az aranyló búzában,
a nyíló ibolyában,
lélegző fák levelében,
tücskök éji zenéjében,
esőben és hóesésben,
bánatban, és szerelemben,
Könnyekben, mik arcunk
peremén futnak,
szavakban, miket
szerelmesek súgnak,
a mosolyokban, csókokban,
sóhajokban, vágyakban,
fájdalmakban, álmokban,
tengerben és sivatagban,
haragban, és akaratban,
emberben, állatban,
hőségben, csikorgó fagyban,
az élet mindenben ott van...
az élet mindenben ott van.

A végsőkig kimerült atléta,
kit már csak a lelke visz a célba,
- erejét a gyilkos iram kiszívta -
boldog mosollyal omlott le a porba.

Megtette amit elhatározott,
ám ez kevés volt, győzni nem tudott!
Pedig álmában sokszor elképzelte,
miként szökken majd fel az emelvényre!

De ünnepelt győztes csak az lehet,
kiben érezni az izzó tüzet,
kiből, mint vulkánból a láva,
tör elő a győzni akarás vágya!

A végső diadalhoz ez sem elég!
Kell valami megfoghatatlan csoda,
mit a természet ritkán ítél oda,
melynek neve: "Istenadta tehetség"!

Az ilyen diadal kevesek joga,
a győzelmi mámor lassan elröpül,
felbukkan a rózsaszín lepel mögül,
a létért küzdő milliók tábora!

Az igazi győztes legfőbb mérője,
ha bátran vívja élete csatáját,
ha megállja a csábítás mákonyát,
ha az ember saját magát győzi le!

Régen minden olyan könnyű volt
Nem találtam semmi borzasztót
Plüssállatkák, színes játékok
Akkor egész nap napot lopok

Macik és én pici pónim
Csodálkozok anyucin
Minden olyan magas lentről
Innen, az én szemszögemből

Kis dalokat éneklünk a parton
Vígan éldegélünk, így is nyugton
Utána vár ránk a nagy világ
Mint annyi sokszemű mák

Aztán minden idegen lesz
A sok gond majd körbevesz
De addig is csak játszunk
Még ne legyen holnapunk

Ott, hol a lét vihara tombol.
S a szív kihalt mellkasomból.

Arra hol keselyűk szántják az eget,
Ahol fogat-fogért szemért-szemet.

Ahol a táj csak puszta sírhalom,
Merre nem ismert az irgalom.

Ahol szemtől szembe állsz,
És a végzetre vágysz.

Ott lehetsz kopó, bandita,
Akár őrült vagy szadista.

Bízhatsz törvényben, hitben,
Ott nincs se bírád, se Isten.

Minden felett a törvényen túl,
Csak az élet örvénye az úr.

Lágy hullámain ringanak hajók tucatjai,
és sétálókkal tele a Dunának partjai.
Vidám táncot jár a meleg-hozó élénk napfény
a folyón és a rengeteg hajó fedélzetén.

E képet a robogó villamosból örömmel nézem,
s e percek alatt is, míg látom, gazdagodik lelkem.
De ez a szép látomás sajnálom, hogy hamar véget ér.
Hálás vagyok az Istennek a most átélt szép élményért!