Mindennapos színjáték az élet,
Eltakarom, amit valójában érzek.
De nem csak én tudom,
Hanem még sokan mások,
Így élünk mi,
Hétköznapi játékosok.

Ha betakarózom, melegem lesz tüstént,
Ha nem, szúnyogoktól kapok fájó tüskét!
Nem jó ez sehogy, csak hempergek az ágyon
S a jó hűvös téli éjszakákra vágyom.

De eljön majd az is, s jól ismerem magam,
Mikor még dunna alatt is vacog fogam
S ej, bizony akkor is fohászkodnék éjjel,
Hogy teljék meg szobám csöppnyi melegséggel.

Nem tetszik ez nékem, ilyen ez az élet,
Mindig az voln` a jó, mi erre nem téved.
Ordítanék most, hogy keljen föl a város!
Mindenki alszik, - de én nem vagyok álmos!

Fenn az égen, nap fényében
Kicsi felhő sírdogál,
Hull a könnye, nyári zápor
Dől belőle meg nem áll!

Dédelgeti, kérdezgeti
Barátja a napsugár:
- Mért’ szomorkodsz kisbarátom?
Mondd meg nékem végre már!

Azért sírok, botorkálok
Kedves fénylő barátom,
Kiköhögtem már a tüdőm,
Nincs már messze halálom.

Gondok nagyok, beteg vagyok
Fekete lett mindenből,
Levegőt is alig kapok
Sav folyik már szememből!

Tán’ kimúlok, Földre hullok
Valaki csak majd meglát,
Mielőtt még megnémulok
Elköszönök: Nap Viszlát!

(- Földi élet, nem remélhet
Elapadtak kútjai
Nem vezetnek már sehova
Labirintus útjai!)

Kicsit nyögve, borsod nyelve
Írtam eme sorokat
Kedves Gazsi íme itt van
Bonthatod a borodat!

Meg nem értett kérdések hálója az élet,
Minden nap várjuk és reméljük a szépet.
Megyünk sokszor szokásból mint a gépek,
Mellettünk komótosan sétál el az élet.

Komor léptekkel haladunk és félünk,
Elveszett bizalmunk árnyékában élünk.
Kevesek ismerik fel a lehetségest,
S alig néhányan élik a boldog létet.

Egyetlen pillanat és benne végzeted,
Felismerni nem lehet más csak érzelmed.
Engedd hadd válaszon párt neked lelked,
Feledd el illúzió vadász csaló múló tested

Lasszót vetek rád Végtelen,
te szilaj, lobogó sörényű mén,
megzabolázlak a sötét éjben,
ki más kapna el, ha nem én?

Száll, száll a csikó képzelet,
tűnt, mesés világokon át,
tüzeli és serkenti míg lehet,
szinapszisaim ágbogát.

Éjjel bárhol s bárki lehetek,
álmaim virágos mezején,
aranyhúrú hárfát pengetek,
fenn az Olimposz tetején.

De reggel álmok hava olvad
keserű számban szerteszét
s felriadok, mint űzött vad,
ki sehol se leli nyughelyét.

Forog a Föld.
Peregnek a napok.
Nyáron minden csupa zöld.
Télen a természet halott.
Peregnek a napok,
mint órában a homok.
Nyílik a virág.
A nap fent fényesen ragyog.
Tavaszra nyár jön.
Nyárra ősz.
Őszre tél jön.
S a tél elidőz.
Elmúlik a világ.
Eltelik az élet.
Elhalkul a zene,
s nincs ki erre téved.
Nincs ki játszana.
Nincs ki elevennek látszana.
Nincs fiatal, csak öreg.
alig van, mi örök,
csupán a múló idő ül a
természet fölött.
A múló érték az pillanatnyi,
ezért van, hogy értéke falatnyi.
Egyedül az igaz érték az örök,
mikor ebben hiszek:
Istenhez jövök.
Összekulcsolom a kezem,
s neveden nevezlek
Édes Istenem.

Hallod-e
Ha dallam szól a múltból?
Elhozza-e még egy csók ízét?
Elragad-e a ritmus?
Látod behunyt szemhéjad színét?

Érzed-e
Még ízét a friss hónak?
Kóstolsz-e papsajtot a réten?
Verejtéke sós-e a lónak?
Az akácvirág édes-e - kérdem.

Bűvöl-e
Még egy lassú mozdulat?
Elrévedsz-e a horizonton?
A pillangószárnyakat,
Megbámulod-e most is folyton?

Hallod-e
Néha még a telt csendben,
Hallod-e az angyalok dalát,
Kik a lelkedet olykor,
Lágyan simítva ölelik át?

Akkor még
Mikor levél sem rezdül,
Érzed-e szárnyuk fuvallatát?
Kik a szíveden keresztül
Küldik át a Mindenség szavát.

A kertembe elültetlek,
minden reggel megöntözlek,
gondot viselek terád,
te csak viríts, virág!

Te ne törődjél semmivel,
csak szirmaid növesztésivel,
csak magad mutogatásával,
másoknak öröm szerzésével.

Te erre születtél,
erre, hogy szép legyél,
de arra is, hogy elhervadjál,
hiába is maradnál.

Nem maradhatsz, le kell, hogy hulljál,
a földbe vissza kell lapuljál,
de boldogítson a tudat, hogy míg éltél,
te voltál maga a Szépség.

Láttam a nyomort
hajlott háttal
feslett ruhában csoszogni,
mint marjult fekély
az utca testén,
haladt bűzlőn
s szakadt lábbelije nyomán
cuppant a mocsok

Betakargatott bennünket a Holdvilág
mosolyogva fogott a határban társat -
a földútról felszálló élénk madárhad
füllesztő porából kinyílt a csókvirág.

Néztük a tájat hármasban ölelkezve
hozzánk idomult az imádott természet -
rágyújtottál, és ahogy füstöd elnézted
pilládból olvastam, búcsú következne.

Ráleheltem arcodra lelkem fájdalmát
hordozzad addig, míg élő marad tested -
vigyed bárhová, tőlem benne vér termett
és ne töprengj ezután létem szánalmán.

Ajkunk követe szemünk, némán hazudott
egyikőnk sem élhet egyszerre két helyen -
de mikor ott voltunk, hol ölelt a jelen
elfeledtük kicsit, hogy a jövőnk bukott.