Lasszót vetek rád Végtelen,
te szilaj, lobogó sörényű mén,
megzabolázlak a sötét éjben,
ki más kapna el, ha nem én?

Száll, száll a csikó képzelet,
tűnt, mesés világokon át,
tüzeli és serkenti míg lehet,
szinapszisaim ágbogát.

Éjjel bárhol s bárki lehetek,
álmaim virágos mezején,
aranyhúrú hárfát pengetek,
fenn az Olimposz tetején.

De reggel álmok hava olvad
keserű számban szerteszét
s felriadok, mint űzött vad,
ki sehol se leli nyughelyét.