Riadt, fekete pillangó
a Bánat - magány sötét
üvegfalának csapódik
és lehull... tépett, szomorú
szárnyak vergődő táncot
járnak, s a Fény nincs sehol
síró hangok neszeznek, és
árnyékok legyeznek áttetsző
homályos falon... kint hajnal
ébredez, utolsó, halál-tánca ez
vagy kirepül a tárt ablakon?

Mint gyöngyök szakadt nyakláncból,
szétgurulnak a szavak
- most elmegyek, mondod halkan
választottam más utat
...léleksikoly elhalt csendben,
elveszíti önmagát
sodródik a képzeletem
ahogyan egy tört faág.

Felriadok, gyötrő álmom
véget ért, mert velem vagy
egymás kezét fogjuk csendben
a félelmem alább hagy
...nem kell a szó, csak a tudat,
hogy mi egymásért vagyunk
egy tekintet kifejezi
mihez kevés a szavunk.

Gondolkodom,
Létezem,
Felkelek
És lefekszem.

Teszek-veszek
Egész nap,
Senki nem szól
"félkalap".

Tanulok
És talán írok,
Szavakat
Rímekbe mondok,

Hisz játék az élet
Csupán,
Ne haljunk meg mi is
Bután.

Létezek hisz
Gondolkodom,
S életem versekbe
Fonom.

Ismét leírtam
Mindent itt,
Mi másnak nem jelent
Semmit.

Lelkem nyugodt és tiszta,
mint vihar után a táj.
Semmit sem sírok vissza
de feledem ami fáj.

kékeszöld dalosmadarak fészekrakása alatt margitnak a szigetén
dús, lila nyelvek ölelkezése megtöri az öreg tölgy szemérmes öröklétét,
pengess idegszálat ,mint lantnak húrját, és ha pattan, villogjon be jól elkattintott fénykép, a tölgyről és a nyelvekről,
vond el magad magadtól, ragadj bele a mézerdőbe.

Már nem tudok sírni.
De mégis annyira fáj.
Ahogy átölel az éjszaka.
Nincs senkim.
Csak tetvek, melyek felzabálnak.
Véresre kapart fejemen csomókban
lógnak összes hajszálaim.
Fáradtan zsebemben matatok,
száraz kenyérmorzsa a mai vacsorám.

Már félek a kirakat üvegébe nézni.
Csak undort látok szememben.
Saját énem hányingert kelt bennem.
Kikerül mindenki.
S mint leprás, a falhoz simulok.
Lehajtom fejem.
Hogy ne lássák szememben az ürességet.
Meg kéne szólalnom, mondani valamit.
Hogy szeresetek.
Öleljetek meg.
Mondjatok pár jó szót.
Hogy tudjam, létezem.
És nem haltam meg.
De nincs senki.
Aki megosztaná szeretetét.
Csak a csillagok szólnak hozzám.
És hold a társam.
Hozzájuk szoktam szólni.
De csak ha egyedül vagyok.
Mert bolondnak néznének.

Lüktet a város.
Oly zajos.
De mégis őrületbe kerget a csend.
A magány a társam.
És a halál, mely kacéran élni hagy.
Hogy szenvedjek.

Ott áll a nap és kezében kotta:
az estét hajnallá csitította
lágy dallamot csengő, vén gitárja.
A reggel csepp karjait kitárja,
egy szebb máért könyörgő imára.

Én már megtettem az első lépéseket...
világot feledve, szívem tiporva porba,
halkuló lépteim nem hallja,
érzésem megtagadva
indulok új útra
meghajolva
hidegen
üresen
hazug
hang
súg:


ÚT

Elindult egy srác, egy igaznak tűnő úton,
Álmai tengeréből felcsapott hullámon,
Átölelte a világot és hátra sohase nézett,
Mert a világ a háta mögött is felébredt,

Egyszerű érzés, s megannyi fordulat,
De a fejében megfordult ezer gondolat,
Nem egy éjjel nézte, hogy fogy el a Hold,
Maró egy érzés, sok szíven fájó folt,

Nappal angyalok, éjszaka bájos démonok,
Haldokló alkonyok, s múló fagyasztó hajnalok,
Rengeteg érzelem, áruló gondolatok,
Szenvedélyes csókok, vérző hanyag mondatok,

Változó évszakok lettek lelkének lapjai,
Gyűlölet is írt néhány szót, hazug ajkai,
Kicsinyes érzelmek borzalmas hadai,
Rikoltozó madárként áradtak szavai,

Halandók láncai, szerelmek ábrándjai,
Hamis és múló érzelmek átkai
Kötözték a falhoz és verték mindig láncra,
Szeretet és gyűlölet kelt örökké táncra,

Hazug szavak elsöprő jeges vihara,
Kételyek csurogtak lelkében, mint Niagara,
Lassan így unta meg az emberi létét,
Egy könnyet ejtett, majd kitépte szívét,

Elfelejtette a semmit mondó régi nevét,
Hanyagul hagyta beforrni régi sebét,
Ég felé nyújtotta az ő fiatal kezét,
S felírta az égre a hatalom jelét,

Megjelent előtte a tűz és a jég,
Egy sötét nagyúr és egy angyali kép,
Az angyal egy szívet tartott selymes kezével,
Fájó sebekkel, de megáldva a szeretet képességével,

A sötét nagyúr az érzéketlen arcából
Formált álarcot, jelképül csontvázból,
A srác a rettenetes álarcot választotta,
Az angyal tartotta szívet darabokra zúzta,

Felvette az álarcot ráncba gyűrt arcára,
Láncai lehulltak e világ koszos porába,
Így született meg a negatív érzelmek költője,
De a halhatatlan pokoli szenvedély őrzője,

Ismét elindult egy srác, de már más úton,
Lelke poklából felcsapó lángokon,
Elfordult a világtól és hátra most sem nézett,
Mert a világ a háta mögött többé fel nem ébredt.

Ábrándos éjjelen,
Szlovákiába ébredtem,
Palástnyi parázs,
Pattant ki nyomban.

Vérző szívem bekötözöm,
Zsibogó hadi zavarral,
S amottan a másik világba,
Várva vár völgyek hadával.

Fel ragyog a szemem,
Nyomban ott terem,
A dalos Pacsirtám,
Mámorító tollakkal.

Óceán ragyog szemibe,
Incselkedő mosollyal,
Fene veszett vággyal,
Gigantikus kacajjal.

Parázs lángra kell,
Dobogva legbelül,
Érzéki csalódás,
Értelmetlen ricsaj.