Elindult egy srác, egy igaznak tűnő úton,
Álmai tengeréből felcsapott hullámon,
Átölelte a világot és hátra sohase nézett,
Mert a világ a háta mögött is felébredt,

Egyszerű érzés, s megannyi fordulat,
De a fejében megfordult ezer gondolat,
Nem egy éjjel nézte, hogy fogy el a Hold,
Maró egy érzés, sok szíven fájó folt,

Nappal angyalok, éjszaka bájos démonok,
Haldokló alkonyok, s múló fagyasztó hajnalok,
Rengeteg érzelem, áruló gondolatok,
Szenvedélyes csókok, vérző hanyag mondatok,

Változó évszakok lettek lelkének lapjai,
Gyűlölet is írt néhány szót, hazug ajkai,
Kicsinyes érzelmek borzalmas hadai,
Rikoltozó madárként áradtak szavai,

Halandók láncai, szerelmek ábrándjai,
Hamis és múló érzelmek átkai
Kötözték a falhoz és verték mindig láncra,
Szeretet és gyűlölet kelt örökké táncra,

Hazug szavak elsöprő jeges vihara,
Kételyek csurogtak lelkében, mint Niagara,
Lassan így unta meg az emberi létét,
Egy könnyet ejtett, majd kitépte szívét,

Elfelejtette a semmit mondó régi nevét,
Hanyagul hagyta beforrni régi sebét,
Ég felé nyújtotta az ő fiatal kezét,
S felírta az égre a hatalom jelét,

Megjelent előtte a tűz és a jég,
Egy sötét nagyúr és egy angyali kép,
Az angyal egy szívet tartott selymes kezével,
Fájó sebekkel, de megáldva a szeretet képességével,

A sötét nagyúr az érzéketlen arcából
Formált álarcot, jelképül csontvázból,
A srác a rettenetes álarcot választotta,
Az angyal tartotta szívet darabokra zúzta,

Felvette az álarcot ráncba gyűrt arcára,
Láncai lehulltak e világ koszos porába,
Így született meg a negatív érzelmek költője,
De a halhatatlan pokoli szenvedély őrzője,

Ismét elindult egy srác, de már más úton,
Lelke poklából felcsapó lángokon,
Elfordult a világtól és hátra most sem nézett,
Mert a világ a háta mögött többé fel nem ébredt.