Már nem tudok sírni.
De mégis annyira fáj.
Ahogy átölel az éjszaka.
Nincs senkim.
Csak tetvek, melyek felzabálnak.
Véresre kapart fejemen csomókban
lógnak összes hajszálaim.
Fáradtan zsebemben matatok,
száraz kenyérmorzsa a mai vacsorám.

Már félek a kirakat üvegébe nézni.
Csak undort látok szememben.
Saját énem hányingert kelt bennem.
Kikerül mindenki.
S mint leprás, a falhoz simulok.
Lehajtom fejem.
Hogy ne lássák szememben az ürességet.
Meg kéne szólalnom, mondani valamit.
Hogy szeresetek.
Öleljetek meg.
Mondjatok pár jó szót.
Hogy tudjam, létezem.
És nem haltam meg.
De nincs senki.
Aki megosztaná szeretetét.
Csak a csillagok szólnak hozzám.
És hold a társam.
Hozzájuk szoktam szólni.
De csak ha egyedül vagyok.
Mert bolondnak néznének.

Lüktet a város.
Oly zajos.
De mégis őrületbe kerget a csend.
A magány a társam.
És a halál, mely kacéran élni hagy.
Hogy szenvedjek.