Vén akác fején ezer virággal,
harsog égre a szelíd dombtetőn,
nyújtózik a Nap felé sóváran,
mert élni vágyik fénylőn, mézelőn.

Törzse vastag, kérge ráncos, cserzett,
pár ága letört, lecsüng szárazon,
sebek, amit szélviharban szerzett,
viaskodott, hogy élve maradjon.

Kapaszkodik erős gyökerével,
hisz életét ő olcsón nem adja,
jön még tavasz éltető esővel,
kell méheknek a dús virágpora.

Szívós harca meghozza gyümölcsét,
virágait a Nap dédelgeti,
szorgos méhek csókolgatják kelyhét,
aranyló méz a nevét hirdeti.