Titka van az örök körforgásnak.
A hegyeken túl vad vihar tombol,
hinni kell néha sok közmondásnak
s rejtély, hogy a sors épít vagy rombol.

Mit ér a szó, ha nyoma nem marad?
Fölös az intés, ha csak porba hull.
Nap – nap után mind gyorsabban szalad
s a jó szándék gyakran a vízbe fúl.

Utak szélén vadvirágok nőnek,
árokparton létet elnyomó gaz,
új életek, új álmokat szőnek
s örök remény, hogy győzzön az igaz.

A sok vadvirágban érzelem van,
némelyikben feszült küzdelem dúl,
lehet szelíd bárány, dühöngő kan,
vadászó oroszlán s lapító nyúl.

De a gyomokban nincsen kímélet,
amit lehet, mindent agyon nyomnak.
Talán jön majd rájuk nagy ítélet,
hiába törtetnek, acsarkodnak.

Sokszor égbe kiált a fájdalom
s bűnbocsátást csak az Úr ismeri.
Hiába minden földi szánalom,
csak az Ő személye az Isteni.

A jó célért mindig küzdeni kell
s az álmokat nem szabad feladni,
néha oly sok méreg gyülemlik fel,
de az úton tovább kell haladni.

A kémény füstje feketén a légbe lebeg,
az ég hava lengeteg a földre száll.
A füst nagy szárnyú fekete madár
vészt hoz, s a hó melyet megérint, szürke beteg:
az égből a föld színére ájul,
vigaszra csak akkor lel, ha
sok egészséges pehely-társa ráhull.

Itt vagyunk. De meddig és miért?
Nem tudja azt senki. Se Te, se én.
Honnan jöttünk és hova megyünk?
Háborgunk és kételkedünk.
Ki az anyánk, s ki az apánk?
Van-e egyáltalán igaz hazánk?
Utunkat mások szabják meg,
Ők mondják meg, hogy merre menj.

De miért e sok kérdés?
S miért e sok kétség?
Álljunk már fel végre!
Ne ülve várjuk sorsunk
bevégeztét!
Bármerre jársz, mindenhol nő virág.
S hogy az virág is maradjon,
Arra Te vigyázz!

Fénylő folyó
Szeli át az orcám...
Múltnak küldöm,
Mikor enyém voltál.

Bíbor folyó
Bugyog ki a földre...
Csöppen egyet,
S belevész a csöndbe.

Hamvas tenyér
Szárítja a könnyet...
- Hagyd el kérlek,
Úgyse lesz már könnyebb...

Bűnös penge
Repül ki a kézből...
S lassan válnak
Meg a gyászos léttől...

Az író ki életre kelti a szöveget
S csodás alkotást szövöget
Az író, aki megírja a verset, novellát, regényt
És sosem adja fel a reményt

Mindig kitalál valami újat
És nem hátrál meg, ha eléri a múltat
Nélküle nem lenne film, se színház
Csak egy üres világban egy ház

Csodák csodáját hozza nekünk elő
Pedig csak egy tollat használt ő
E tollal született meg élet
S ki tudja hol ér véget

Nagyot álmodni merni kell,
a sikert mindig más dönti el.
Minden ember alkot valamit,
a tenni akarás mindenkit alakít.

Faraghatsz szobrot, írhatsz verset,
rajzolhatsz, s festhetsz képet,
nem biztos, hogy mindig szépet,
mindig magadról adsz életképet.

Van, ki csak olvasóra vágyik,
van, kinek a hírnév számít.
Elférne a kettő egymás mellett,
ha a tisztelet is közös lenne.

Kitüntetés, díj, mit sem számít másnak,
ha nem lát benned jó embertársat.
Elhiteted magaddal, hogy te vagy a legjobb,
mert a pozitív gondolkodás blokkolt.

Ki nyitott a világ dolgaira,
bármit tesz a polcaira,
belefektette a reménységét,
s nem titkolja szerénységét.

Kinek semmi dolga nincs a földön,
örökséget sem hagy maga mögött.
Kinek változatos dolga akad,
annak lova gyorsan szalad.

Öreg bánya kis tavának,
sekély szélén gázolok.
Leguggolva, meg megállok,
Víz aljára bámulok.

Kavics ágyon,
nád tövében,
ebihalak serege,
élvezi a víz rétegen
átáramló meleget.

Hínár között lassan mászik,
szitakötő lárvája.
Lesből támad, el nem véti,
ebihal a zsákmánya.

Meglesem a szúnyog lárvák,
víz alatti vidám táncát.
Kishalaknak cikázását,
szitakötők légi nászát.

Korcsolyázó molnárkákat,
hanyatt úszó poloskákat.
Belesek szép palotákba,
búvár pókok otthonába.

Mi az élet, száz szerencsétlen év.
Mi az élet, szégyenletes mesék.
Tömegnyomor, betegség,
gyilkosság és árulás,
semmi más, csak bosszú és magány.

Minden érzés kifakult,
tovatűnt a boldog múlt.
Az idő száll, s te nem változol.
Nem szeretsz, és nem szeretnek,
érdemes-e így hát élned?...

Eltünődsz a múló tegnapon,
s elrágódsz a holnapi napon.
Egyszer rájössz, mit vesztettél.
De már késő, örökre elvesztél.

Egyszer nem néztél mélyen a szembe,
Lelkem számodra, örök zsákutca lett,
Ledönthetetlen falak, fekete függöny,
Ami mögött, egy gyermeki szív küzdött,
Ami mögött még élt régen, az a bizonyos remény,
Az a remény, ami felbecsülhetetlen erőt adott rég,
De a múlttal kergetőzve minden álmomban,
Esélytelenül küzdve, és fel is adva,
Vérrel ázott papír legyen az utolsó emlékem,
Utolsó ecsetvonásom, ezen az átkozott éjjelen.

Mennyei pokol
Bűze úszik vérünkben
Némán morogva.