Titka van az örök körforgásnak.
A hegyeken túl vad vihar tombol,
hinni kell néha sok közmondásnak
s rejtély, hogy a sors épít vagy rombol.

Mit ér a szó, ha nyoma nem marad?
Fölös az intés, ha csak porba hull.
Nap – nap után mind gyorsabban szalad
s a jó szándék gyakran a vízbe fúl.

Utak szélén vadvirágok nőnek,
árokparton létet elnyomó gaz,
új életek, új álmokat szőnek
s örök remény, hogy győzzön az igaz.

A sok vadvirágban érzelem van,
némelyikben feszült küzdelem dúl,
lehet szelíd bárány, dühöngő kan,
vadászó oroszlán s lapító nyúl.

De a gyomokban nincsen kímélet,
amit lehet, mindent agyon nyomnak.
Talán jön majd rájuk nagy ítélet,
hiába törtetnek, acsarkodnak.

Sokszor égbe kiált a fájdalom
s bűnbocsátást csak az Úr ismeri.
Hiába minden földi szánalom,
csak az Ő személye az Isteni.

A jó célért mindig küzdeni kell
s az álmokat nem szabad feladni,
néha oly sok méreg gyülemlik fel,
de az úton tovább kell haladni.