Mikor lehunytam a szememet,
Egy új világba léptem be.
Egy világba, mely gyönyörű,
Hol minden olyan egyszerű.
Beléptem a kapun, mely ékességgel volt kirakva,
A barokk korszakot hozta vissza.
Mint egy csodálatos templomban,
Az oszlopok úgy úsztak az aranyban.
Az ezüst is csillogott, míg a szem ellátott,
Gyönyörködtem volna még, de valaki megrázott.
Egy ifjú állt előttem, kezét felém nyújtja,
Azt mondta elvisz a Paradicsomba.
Megfogtam a kezét, hagytam, hogy elvigyen,
Az úton csak merengtem a semmibe.
Aztán egy fehér kapuhoz értünk,
Itt minden pompa eltűnt.
Az udvaron puha a zöld pázsit,
Szívesen maradtam volna még itt.
Beljebb érve sok kedves mosoly fogadott,
Mindenki csak etetett-itatott.
Hamar megszoktam ezt az életet,
De valami nem hagyott nyugodni mégsem:
Ha nem fogom meg az ifjú kezét,
Lehet, hogy visszatérhettem volna az élők közé.