Minden felhőtlen éjen
Felnézel egy csillagképre,
Néhány hunyorgó csillag
Az Ő arcát rajzolja az égre,
Mióta először megláttad,
Űrhajótöröttként gondolsz
A gyötrelmes földi létre,
És éjjelente izgatottan vársz
A csillaglány hívó jelére.

Elment és nélküle az életed
Egy kihalt vasútállomás,
De legalább minden este
Előtted lebeg a fura látomás,
Mint a Tejútra kifeszített
Gigantikus óriásplakát,
Bámulod és átsírsz miatta
Minden emlékbe csomagolt,
Csillagfényes éjszakát.

A közös múlt baktat utánad
És őrületbe kerget a vágyad,
Hogy legalább még egyszer,
Utoljára, újra láthasd,
A szíved már vinne is hozzá,
De nem mozdul a lábad,
Mert legbelül azt is tudod,
Hogy egy-egy feltépett seb
Kegyetlenül fájhat.

Talán belehalsz éppen,
Mert most még fáj nagyon,
De új holnap lépked feléd
A sok letépett naptárlapon,
Még eleven tűz minden emlék,
De egy reggel arra ébredsz,
Hogy enyhül a fájdalom,
És mosolyogva kel fel a Nap
Azon a különös hajnalon.