Vendégségbe jöttünk e világra;
te döntöd el, hogy e vendégség
neked mennyit ér,
hogy mit ér a nyári éj
mikor az égen sok csillag ragyog,
nézed e hogyan munkál a nyár
burokba új magot.
Formáld e kedves lakhelyed,
hisz még sok vendég betér.
Hagyd őket, hogy nyerjenek elég helyet,
míg lehet élvezzék az életet,
mert e vendégség egyszer véget ér.
Szeresd a virágot, kerted ültesd tele;
élvezd a madárdalt, mely szelíden száll
a hangoktól zsongó kertre.
De mondd el nekik,
hogy az élet tovaszáll
mint a virágbontó tavasz,
mint a nyári napsugár.
Azt is mondd el, hogy ezután már
zord napok jönnek
csapásai vad, hideg szeleknek ;
a büszke tölgy is hullatja termését;
a levelek lehullnak, a föld kileheli lelkét,
a fagyott hó csikorog a lábad alatt,
miközben keresed örök hajlékodat;
s tarthatod gaznak, vagy igaznak e világot,
de nem mindegy, hogy gaz,
vagy virágok nyílnak majd utánad.