Vénséges vígadónak sötét sarkában,
Korhadt szék karján ringatva magát,
Mint elhervadt rózsa az idő markában,
Betegen tűr egy elkopott kabát.

Zord árnyak hadai vetítik rá gondjuk,
S nem jár felé sem egy tévedt lélek,
Ám nem volt ez eként éveken át, mondjuk,
Múlt éjjel is fénylett itt az élet!

Mulattak biz` a legények, de fenemód,
Megjelent az, kinek meg volt mersze,
A cigány húzta, s élvezték a zeneszót,
Bort is ittak, nem kevesbet persze!

Magam is e társaságnak tagja voltam,
S e deres széknek dőltem egyedül,
De a cimborákhoz szavakat nem szóltam,
Csak hallgattam, a cigány hegedül.

Sűrű felhőket eregetett a dohány,
A füst mélyébe bambán meredtem,
Mosolyogtam, hát mily más lenne a magány,
Ha valaki volna én mellettem!

Mily más lenne, ha egy szívnek dobbanása,
Oly erővel rezgetné lelkemet,
Mint bőszebb egy meteornak csobbanása
Az óceánok mélyén sem lehet!

Vagy, ha nem Ámor, hát Fortuna nézzen rám,
Mert pénzem annyi, mint hű szeretőm!
Vagy egészséggel bírjon éltem s ésszel már,
Hogy minél később múljak temetőn.

De nem panaszkodom nagyon, értéktelen
Nem vagyok, hisz van egy-két barátom,
Ám mindnél kedvesebb nekem az éktelen,
Szegénységünkben felnőtt kabátom!

Magamon hordom semmi súlyát teleken,
De én is rátelepszem majd nyáron,
Ilykor csak annyi az én féltő szerepem.
Ha jő az eső, ő meg ne ázzon!

Nincsen zsebeiben sohasem nagy vagyon,
Ami van, még tán kicsit sem éri,
S e perceken velem elmélkedni hagyom,
Hisz ő is a szebb jövőt reméli.

Midőn ezen gondolatok futottak szét
Fejemben a szikkadt széken ülve,
Megcsapta valami hátam, de nem nagy szél,
Vasmarkú legény volt az, derülve:

"Innád inkább borod, s járnád már a táncot,
Mint némán magadba búval roskadsz!
Melyikünkön látsz, mondd, ma este itt ráncot?
Lelkedben kesert nem csak te hordhatsz!

Senki nem a boldogságán mulatozik,
Sokkal inkább meddő búbánatán,
S ki e sanyarú élettel hadakozik,
Csupán ennyi, mi vigaszt talál tán`."

Meghallgattam e lázas bújtó szavakat,
Majd csakugyan rögvest föl is álltam,
Mit emésszem ez éjszakán is magamat?!
Nem ér az semmit - lassan beláttam.

S oly vigadásba kezdtünk, hogy fönn az égen,
A csillagok sem ragyogtak jobban,
Mint arc a bortól s szív a nincstelenségen!
A vén vigadó, hejj, majd fel robbant!

Táncoltak poharak is, még éjfél tájban,
De egyre csak elfogyott a nóta,
S a musttól megbódultan, hajnali bájban
Értem haza én, épp, hogy virradóra.

És jajj, csupán otthonomba térve látom,
Hogy e nagy gondűzésnek folytában,
Ott maradt az én legkedvesebb kabátom,
A vén vígadó sötét sarkában.