Mért kell bujkálnom, ha az igazságtól félek?
Mért mond nekem nemet minden igaz lélek?
Kétségbeesetten, szorongva élek,
Hogy legyek boldog, ha mindentől félek?
Add meg nekem a választ! Mit mond a szíved?
Bontsuk le a falat, már úgysincs, mit veszítsek!
Álmodjunk egy jövőt, ahol minden szép és tiszta,
De az elfelejtett múltat már úgyse kapjuk vissza!
A haláltól mért rettegsz? Keresed a választ,
A mocsok és a szenny téged is eláraszt.
A fehér már szürke lett, a levél is sárga,
A magány és a fájdalom letaszít a sárba.
Kínoznak a képek, a régmúlt emlékek,
Az álmaimban nincsenek elcsúfult rémek.
Egyedül maradtam, az álmaimban élek,
A valóságba visszatérni nem tudok, mert félek.
Csak szívom ezt a szál cigit, és gondolkozom rajta,
Vajon ez lesz az a démon, amitől meg kell majd haljak?
Édes füst szivárog a lángoló pokolból,
Nincs már az a kötél, ami kihúz a nyomorból.
Szememből könny folyik, kezemből vér,
Arcom már hófehér, de testem még él.
Közel van a halál, de még mindig fáj az élet,
Tudod, hogy a holnaptól változást remélek.
Te látod, hogy haldoklom, de megmentesz bután,
Bár szemembe nézni úgyse mersz ezután.
Nem látod, hogy félek, de kegyelmet kérek,
Tudom, úgyse lesz jobb, ha még tovább élek.
De ments csak meg, légy vak, és légy büszke magadra,
Én többé úgysem adok a szavadra.
Légy önző, légy jó és hidd azt, hogy legyőztél,
De várhatod, hogy egyszer azt mondjam: Te győztél!
Lépj csak rá a fékre, ha félsz a szárnyalástól,
Én repülök tovább erről a világról.
Csak repülök tovább a képzelet szárnyán,
S élek nyugodtan álmaim világán!