Sehol sem jó már lennem -
mindenhol remeteként élem
zsúfolt magányomat
egy ezerarcú ég alatt...
sokadszorra barátkozom már az ősszel,
kiismerni mégsem tudtam őt soha.
A dombokon parázslanak már a
lombsátrak, ám sebaj - hiszen
a tél majd fehér hamuval szórja be,
s aztán pedig felkél belőle minden,
mintha csak főnix volna.

Károg rám a halovány napnak
gyér sugárfonala. Pimasz kis fuvallat
fogaim vacogását súgja fülemnek.
Ő már, tudom, a közelgő telet
meséli. Didergek, s velem együtt
gondolataim is megremegnek kissé...

Nem látok: köd szállt-e alá,
avagy sírnak-e szemeim - magam sem
tudom már. Kérdéseim makacsul, sajnálat nélkül
magamra hagytak. Áhított válaszaim nélkül
- de élek. S jövőre ugyanígy talál
majd rám az ősz... e rút szelek
pedig megint csak zúzmarát ígérnek.
Tarka fergeteg, mely most körülvesz:
zörögve kacagnak rajtam a hulló falevelek...