Szívmelengető zene,
A The Shadows gitárhúrjai
Hódítva hatnak szívemre,
- közben becsukom ablakom,
A hideg, esőszagú őszi levegő
Átjárta kis szobám,
Jó lélegezni, egyedül lenni,
Magányosan eltöprengni.

Gondolkodni világunkon,
Költőkön, festőkön, művészeten,
Tudományon, sorson.
S míg rezzennek a húrok lelkemen,
Az ő nagyszerűségeik által,
Újra felvillan emberségem,
S csak fájjon, fájjon a létezésem,
E szörnyeteggé vedlett világban.

Hol Ember az Ember szavát nem érti,
Hol gyűlölet és szenvedés egybeforr,
Hol az utcákon bolyongva
Megindít a csőcseléknek csúfolt emberhorda
Testi-lelki nyomora,
És jaj bizony, de taszít is,
Futnék, menekülnék, bújnék előlük,
Ha bőrömbe ég a lidérces mélység.

Ez a világ arculcsapása,
Régóta űzzük ezt, mi, Emberek,
Itt a Földön,
Az álemberség leplében,
Torkunkon akad olykor a falat,
De zabálunk jóllakásig,
Tőlünk messze csontokból
Összeáll egy gyermek képe: az újabb éhhalál.

Milliárdosok hada fel-felbukkan,
Még több, és még több vagyonra vágyva,
Gondolataik legmélyéből is hiányzik
Az alázat csöppnyi álorcája,
S nem szab nekik gátat semmi,
Csak a halál az, mi igazságot szolgáltat,
A természet körforgása,
Porladt testük földje a megszületők jövendője.

Nagyobb csoda-e az,
Hogy Ember járt a Holdon,
Mint az, ha a gyermeket emberségre okítom,
Kis kezébe adva az értelem kulcsát,
Nem megtagadva tőle a zárját.
Lelkébe vésem az Emberlét titkát,
Felfedem a nagyság
Oly végtelen tárházát,
Hittel felruházom,
Hogy legalább lépni tudjon,
Azon a hosszú, hosszú, emberöltőnyi úton.