Soha nem tagadtam én mások előtt,
amit a szívemben érzek.
Soha nem szégyelltem a világ előtt,
amit én róla vélek.
Soha nem vártam el senkitől,
hogy mindig megértsen.
Sohasem kértem én senkitől,
hogy engem szeressen...

Jó lenne érezni
testemben nyíló rózsa,
virágozni éltetni,
ahogy lángra lobbanva,
bennem eléd fénylik,
mit tőle kaptam.
Szerelmem érzed
minden pillanatban,
tőled kapom drágám,
és énbelőlem éled,
s téged örökké,
csak téged nevellek.

Van, ki erre, van, ki ilyen...
Van, ki arra, van, ki olyan...

Van, kit munkába vonat visz,
Van, ki fényes autóba száll,
Van, ki a két kerékben hisz,
De olyan is, ki gyalog jár.

Van, ki az égben utazik,
Van, ki a föld alatt halad,
Van, ki vadvízen hajózik,
De olyan is, ki lemarad.

Van, ki csak egyenes úton,
Van ki, hátrafelé szalad,
Van, ki csak kanyarog folyton,
De olyan is, ki megszakad.

Van, ki szapulja a társát,
Van, ki földön fekvőre lép,
Van, ki becsapja barátját,
De olyan is, ki tiszta még.

Van, ki rombolásban segít,
Van, ki öl aljas szándékkal,
Van, ki az életre legyint,
De olyan is, ki belehal.

Van, ki hitét megtagadja,
Van, ki este imádkozik,
Van, kinek sok az aranya,
De olyan is, ki éhezik.

Van, kit anyja kitagadott,
Van, kit szeretet vesz körül,
Van, kit, vihar elragadott,
De olyan is, ki földre ül.

Van, ki keményen dolgozik,
Van, ki a semmiért pénzt kap,
Van, ki hidegben aluszik,
De olyan is, ki tüzet rak.

Van, ki első szóra megáll,
Van, kire a tiltás sem hat,
Van, ki ordít, mint a sakál,
De olyan is, ki elhallgat.

Van, ki vágyik a nagyobbra,
Van, ki kicsinek is örül,
Van, ki nem ér fel a dombra,
De olyan is, ki felkerül.

Van, ki félve földön mászik,
Van, kinek szekerét tolják,
Van, ki melegben is fázik,
...csak a sírhalmok egyformák!

Nem több, csupán egy ártatlan nap volt
esőszagú szürke reggel,
a nyár éppen csak megholt,
midőn forró emlékeitől nehéz fejjel
eszméletlenül terült el
az ősz szőtte avarszőnyegen
...emlékszem így történt akkor, igen...

ártatlan fényfolt bandukolt
az égre, bánatos jó kedvvel
itta fel a múlt mixelte alkoholt,
szívében hatalmas égő sebbel
indult útjára a magas mélybe fel
botladozva, elnyűtten, félszegen
...emlékszem, hisz nem volt oly régen...

mosolyogva adta át erejét a világnak,
bár tudta jól, eztán reá már csak a
hűvös, másnapos hajnalok várnak,
a didergő felhős, csillagtalan éjszaka,
a könyörtelenül közeledő tél hava,
az elmúlás, a fájdalmas nincsen
...emlékszem felébredt, aztán elaludt minden...

gyorsan elérkezett az alkonyat,
a Föld álmosan fordult oldalára
vérvörös lett a sárgából egy perc alatt
a sötét lecsapott a fénysugárra
s összedőlt a világosság gyenge vára,
a kegyetlen idő ismét napot rabolt
...de ki emlékszik rá, hisz csupán egy erőtlen Nap volt...

egy rövidke múló pillanat
egy nap csupán az emberi élet,
mit nem hoz vissza pirkadat,
s néha magunk vetünk néki véget...
...
többé nem festek betűkből képet
ez az utolsó vers, mit rátok hagyok...sínen vagyok
jöjjön már az a vonat!
...ahogy én is...lehet, hogy eltévedt?

Kicsit félek, hogy milyen lesz az élet.
Az a bizonyos nagybetűs élet.
Igaz félek még de meg kell tudnom.
Ideje a saját lábamra állnom.
Hiába félek kilépek a fényre.
Körbenézek, hogy lássam milyen a nagybetűs élet.
De még a szívemben mindig félek.
Vajon szörnyű a nagybetűs Élet?

A pillanatot megragadni!
- micsoda őrült kísérlet!
A pillangót tűfokra szegezni!
- halált hoz e próbálkozás!
A pillangó pillanatnyi létét
csak szárnyai rebbenésével
eggyé válva - bele merülve
magad is pillangóvá válva
élheted meg!
Ne kínozd a lepkét!
Élj Te is lepke-életet!
Mozduljon lelked pillanatról-
pillanatra,
maga után hagyva a
megelőző rezzenetet,
Hagyd, hogy a Lét szele
borzolja szárnyaid!
Van-e Isten vagy nincs?
Kit érdekel?
Borzongó szárnyaid fújja a Szél...

Végy magadhoz
minden földi jót,
szánd meg a koldust,
biztasd a haldoklót.

Szeress örökké,
adj millió csókot,
bocsáss meg annak is,
ki életeket oltott.

Becsülj apró dolgokat,
tégy szíveddel csodát,
láss a vakok helyett
s halld a némák sikolyát.

Mikor felkelsz, minden reggel
élvezd a nap összes sugarát,
mert nem tudhatjuk, mi vár ránk
az élet után... odaát!!!

Mikor a földre estem, körülnéztem.
Egyből a szárnyaim kerestem.
A nagy zuhanásban elvesztettem,
Arra sem emlékszem miért jöttem.
Egyszerre egy bömbölő csecsemő lettem.
így találtam magam összemenve,
Szellemem apró testbe gyömöszölve.

Én úgy tanultam, hogy változni kell,
oly becsült elveket áldozni fel
egy újért, a közösért cserébe
s elhitetni magunkkal, megérte.

Átformálódni, mint mindenkinek,
hiába vagy forró és én hideg,
ha az egyezség ideje van most,
én úgy érzem, vállalnám a langyost.

Csak az összekavarodás nehéz,
azután már rajtunk áll az egész,
ha egymás részecskéibe kapunk,
hidegülhetünk, forrósodhatunk.

Nekivágtam egymagam e hatalmas világnak,
Búcsút inték egyszer s mind a születési háznak!
Apám, anyám, lássátok, útnak indult fiatok,
S haza néktek azt üzeni, rá vizet igyatok!

Anyám, tudom, a te lelked mint fáj majd miattam,
Óvó szíved még az utcánk végin megsirattam!
Apám, te se mutasd magad kőszívű léleknek,
Ne fojtsd el majd könnyeid, ha szemedbe tévednek!

Elindultam egymagam, - de néktek nem is szóltam.
Mikor jut így eszetekbe, hát fiatok, hol van?!
Mert ej, csúnyán néznek már a messzi dombok, hegyek!
S mindjárt sötétedni is fog, - jobb, ha haza megyek.