Vörösboros mámoréjjel egyre inkább hallgatok,
Szállanék az esti fénnyel, ha nem lennének hajnalok.
Mégis mintha víg szaladva kitárulna előttem
Egy szikrázó csillag fénye, mit az imént belőttem.

Mégis mintha a nyári zápor hordereje döfne le,
Fojtó szakadékba az esti mámor lökne le.
Úgy harsogva holló lelkem minduntalan végleg
Rossz vége lesz a ma estének, egyre jobban félek.

Szállanék az esti fénnyel, ha nem lennének hajnalok,
De földhözragadt mivoltomban magányosan ballagok.
Elkísér az esti szellő egy mámorító úton,
Minek végén testet őrlő tábortüzem gyújtom.

Varázslat sem tudna már segíteni lelkemen,
Vadul folyó izzadtságom elkenem a testemen.
Beletépek a fűbe, mi eltört az utam során.
Elbocsátom életem, s elkenem a föld porán.