Földből táplálkozol, mert éhes vad vagy,
S önnön magadnak nem szabsz határt.
Te vagy az, aki a vad húsába tépsz,
Mert az nem marcangolja magát.

Tücsök vagy, aki a lábával zenél,
Mert rituálét hív össze vele.
S te vagy a hívogató esti fény,
Kinek lábainál a gyilkosok szeme.

Te vagy az, aki másnak szituált,
Mert önmagaddal nem békélsz meg.
Bármit mondanak, megteszed,
S úgy hiszed, nem tennéd meg.

Te vagy az, aki hajnalban
Kitépi egy párna szívét,
S akármilyen nagy bajban van,
Nem tesz be egy másik zenét.

Te vagy magaddal, senki más.
S ha azt hiszed, hogy rajtad nevet,
Hidd csak azt, mert nem vitás,
Az élet könyörtelen veled.

Te vagy az aki: Gyilkos vad vagy,
Halálra tépheted a szenvedést.
Nem másnak élsz, önmagadban.
Sikollyal, mi nem kevés.

Halál torkán vagy tépelődő,
Hajlongó bús őszi szél.
Kinek, ha egyszer azt mondják,
Fogja, s többet nem zenél.

Milyen vad hát szíved mélye?
Ha nem mondják meg, nem tudod.
Észre sem veszed önmagad,
A saját utad nem futod.

Te vagy az, aki másnak él,
S őrjöng, tépelődik magában.
Ha nem hallják, nem zenél,
Pedig hegedű van a hajában.

Te vagy az, aki a mélybe vész,
Ha nem foglalkoznak vele.
Csak úgy, mint egy öreg tengerész,
Kinek nem súg Poszeidón szele.