1.

Sírt, tombolt, üvöltött, hogyha megbántották,
fekete fürtjei széthulltak ziláltan,
akit nem szeretett, annak nem engedett,
és könyökkel tört utat a világban.

A könnyeiből mély dágvány fakadt,
és beletaposta, aki útjában állt,
apró lábaihoz sár mégsem tapadt,
s mindenki vállalta önként e halált.

Picinyke zsarnok, bájos és kegyetlen,
gonoszságát tudva vígan kacagott,
belerúgott abba, ki szolgálta híven,
ki térdre borult, arculcsapást kapott.

A boldogság ezért messze elkerülte,
akit hőn szeretett, sose lett övé,
aki őt kívánta, azt messzire űzte,
aztán bezárkózott kőfalak mögé...

2.

Ott nőtt fel egyedül, közben magát rágva,
elmélkedve, miért kíséri szenvedés,
amíg el nem múlt a tinédzserkor átka,
s vele ez az őrült, önző reszketés.

Néha előbukkan azért a kis zsarnok,
átmulatott éjek fagyos hajnalán,
vadul körbepillant, keresi a harcot,
tombolna, taposna, miként hajdanán.

Megtörni e varázst nincs erőm, se merszem.
Tudom, hogy ilyenkor erősebb, mint én,
s bűneinek terhét nekem kell viselnem
a züllött hajnalok sivár reggelén...