Versek az életről

Versek az életről

Schrenk Éva: Útjelző

2019. december 10. - smsfan

Hiába változik külső világod,
ha magaddal cipeled, amit bensődben látok.
A sok unalom, üresség és álom
mindenütt követni fog és hiába várod,
hogy helyüket elfoglalja a szépség,
a kaland, az izgalom és a reménység,
Mert bármi is vesz körül, bármilyen gyönyör,
te csak azt érzed, mi lelkedben könyököl,
nem tudsz semmi mást beengedni
oda, ahol az úr a Semmi.
Hát ne rohanj körbe a világba,
s ne száguldozz társaságból társaságba,
partnereidet ne váltogasd, mint a fehérneműt,
mert nem így találhatod meg az igazi derűt.

Befelé figyelj, mert minden benned rejlik,
ha el se moccansz helyedről, akkor is felsejlik,
az igazi öröm nem hely és nem is ember függő,
ha egyedül vagy is, lehetsz ám zendülő,
zendülhet benned egy igazi dal,
megérezheted, hogy mi az a diadal,
ezt a belső kincset, ha felfedezed,
mindenüvé magaddal viheted.

S akkor akárhol vagy, bármi is érjen,
benned ott az Erő, a Dal, hogy éljen.

Baranyai Adrienn: Örök tinédzser

1.

Sírt, tombolt, üvöltött, hogyha megbántották,
fekete fürtjei széthulltak ziláltan,
akit nem szeretett, annak nem engedett,
és könyökkel tört utat a világban.

A könnyeiből mély dágvány fakadt,
és beletaposta, aki útjában állt,
apró lábaihoz sár mégsem tapadt,
s mindenki vállalta önként e halált.

Picinyke zsarnok, bájos és kegyetlen,
gonoszságát tudva vígan kacagott,
belerúgott abba, ki szolgálta híven,
ki térdre borult, arculcsapást kapott.

A boldogság ezért messze elkerülte,
akit hőn szeretett, sose lett övé,
aki őt kívánta, azt messzire űzte,
aztán bezárkózott kőfalak mögé...

2.

Ott nőtt fel egyedül, közben magát rágva,
elmélkedve, miért kíséri szenvedés,
amíg el nem múlt a tinédzserkor átka,
s vele ez az őrült, önző reszketés.

Néha előbukkan azért a kis zsarnok,
átmulatott éjek fagyos hajnalán,
vadul körbepillant, keresi a harcot,
tombolna, taposna, miként hajdanán.

Megtörni e varázst nincs erőm, se merszem.
Tudom, hogy ilyenkor erősebb, mint én,
s bűneinek terhét nekem kell viselnem
a züllött hajnalok sivár reggelén...

Kardos Győző: Mitől fél? Ki igaz!

Mitől fél? Ki igaz!
Kinek kezéhez szenny, s mocsok nem tapad,
Kinek igazsága lelkéből fakad,
Mint a gyémánt csillog, szerényen, némán,
De keményen!
Vési az igazságot az emberek szívébe,
Remélve azt, hogy benne is marad,
S a lepattant szilánkok másban is
Megölik - e hazug világot!

Félnie annak kell, ki sunyi!
Ki nem néz az ember szemébe!
Remélve, hogy mindent megúszhat,
S húzhat újabb és újabb hasznot,
Meglopva munkást, és parasztot.
Ezernyi bőrt a népről lehúzva,
A múltból sem tanulva, okulva.
Félnie annak kell,
Ki a néppel szembe menetel.

Molnár József Bálint: Úgy élj, hogy utódaid is élni tudjanak

Vendégségbe jöttünk e világra;
te döntöd el, hogy e vendégség
neked mennyit ér,
hogy mit ér a nyári éj
mikor az égen sok csillag ragyog,
nézed e hogyan munkál a nyár
burokba új magot.
Formáld e kedves lakhelyed,
hisz még sok vendég betér.
Hagyd őket, hogy nyerjenek elég helyet,
míg lehet élvezzék az életet,
mert e vendégség egyszer véget ér.
Szeresd a virágot, kerted ültesd tele;
élvezd a madárdalt, mely szelíden száll
a hangoktól zsongó kertre.
De mondd el nekik,
hogy az élet tovaszáll
mint a virágbontó tavasz,
mint a nyári napsugár.
Azt is mondd el, hogy ezután már
zord napok jönnek
csapásai vad, hideg szeleknek ;
a büszke tölgy is hullatja termését;
a levelek lehullnak, a föld kileheli lelkét,
a fagyott hó csikorog a lábad alatt,
miközben keresed örök hajlékodat;
s tarthatod gaznak, vagy igaznak e világot,
de nem mindegy, hogy gaz,
vagy virágok nyílnak majd utánad.

Csibra Orsolya: "Mondj nemet a rasszizmusra"

Nem tudom.
Ahogy sétálok és látok
embereket sírni
feketén vagy fehéren
átlátszó könnyeket
barna szemeiken
lelkükből folyik ki
az élet sava.

Tavasszal ha a virágok kinyíltak
és mosoly dereng fáradt arcokon
összenézek egy idegennel
és érzem egyek vagyunk
a kínai árussal hiszem
ugyanúgy süt ránk a Nap
és szívünk egy ritmusra dobban.

Ahogy a Földgolyó lélegzik
felsóhajt szülés után minden anya
úgy látom én e cseppnyi országban
egy vagyok és ugyanaz mindenkivel ki
embernek mondja magát a nagyvilágban
ki sír vagy nevet naponta
ki születik és meghal a kék ég alatt.

Budai Zolka: A vén vígadó

Vénséges vígadónak sötét sarkában,
Korhadt szék karján ringatva magát,
Mint elhervadt rózsa az idő markában,
Betegen tűr egy elkopott kabát.

Zord árnyak hadai vetítik rá gondjuk,
S nem jár felé sem egy tévedt lélek,
Ám nem volt ez eként éveken át, mondjuk,
Múlt éjjel is fénylett itt az élet!

Mulattak biz` a legények, de fenemód,
Megjelent az, kinek meg volt mersze,
A cigány húzta, s élvezték a zeneszót,
Bort is ittak, nem kevesbet persze!

Magam is e társaságnak tagja voltam,
S e deres széknek dőltem egyedül,
De a cimborákhoz szavakat nem szóltam,
Csak hallgattam, a cigány hegedül.

Sűrű felhőket eregetett a dohány,
A füst mélyébe bambán meredtem,
Mosolyogtam, hát mily más lenne a magány,
Ha valaki volna én mellettem!

Mily más lenne, ha egy szívnek dobbanása,
Oly erővel rezgetné lelkemet,
Mint bőszebb egy meteornak csobbanása
Az óceánok mélyén sem lehet!

Vagy, ha nem Ámor, hát Fortuna nézzen rám,
Mert pénzem annyi, mint hű szeretőm!
Vagy egészséggel bírjon éltem s ésszel már,
Hogy minél később múljak temetőn.

De nem panaszkodom nagyon, értéktelen
Nem vagyok, hisz van egy-két barátom,
Ám mindnél kedvesebb nekem az éktelen,
Szegénységünkben felnőtt kabátom!

Magamon hordom semmi súlyát teleken,
De én is rátelepszem majd nyáron,
Ilykor csak annyi az én féltő szerepem.
Ha jő az eső, ő meg ne ázzon!

Nincsen zsebeiben sohasem nagy vagyon,
Ami van, még tán kicsit sem éri,
S e perceken velem elmélkedni hagyom,
Hisz ő is a szebb jövőt reméli.

Midőn ezen gondolatok futottak szét
Fejemben a szikkadt széken ülve,
Megcsapta valami hátam, de nem nagy szél,
Vasmarkú legény volt az, derülve:

"Innád inkább borod, s járnád már a táncot,
Mint némán magadba búval roskadsz!
Melyikünkön látsz, mondd, ma este itt ráncot?
Lelkedben kesert nem csak te hordhatsz!

Senki nem a boldogságán mulatozik,
Sokkal inkább meddő búbánatán,
S ki e sanyarú élettel hadakozik,
Csupán ennyi, mi vigaszt talál tán`."

Meghallgattam e lázas bújtó szavakat,
Majd csakugyan rögvest föl is álltam,
Mit emésszem ez éjszakán is magamat?!
Nem ér az semmit - lassan beláttam.

S oly vigadásba kezdtünk, hogy fönn az égen,
A csillagok sem ragyogtak jobban,
Mint arc a bortól s szív a nincstelenségen!
A vén vigadó, hejj, majd fel robbant!

Táncoltak poharak is, még éjfél tájban,
De egyre csak elfogyott a nóta,
S a musttól megbódultan, hajnali bájban
Értem haza én, épp, hogy virradóra.

És jajj, csupán otthonomba térve látom,
Hogy e nagy gondűzésnek folytában,
Ott maradt az én legkedvesebb kabátom,
A vén vígadó sötét sarkában.

Cillei Tormás: Látomás

Idő kereke tapod
az elboruló állapotaimhoz
amelyek nem győzik
az sok füst
lila nyikorgásait
elfeledni

Helyénvaló valósággá
gyúrom az iszapos
tenger csillám
kígyót s rokonait
ősszel

Elfeledni nem tudom
mégsem azok
arányos pihe toll
ropogását amelyek
felforgatják
az egyetemes percet

Ez lett a mi
emelkedett alapelvünk
ami vagy idegennek
vagy lehetetlennek
tűnik mint nagy

süti beállítások módosítása