Söröm? Nem esik most jól nekem,
Ízét ma valahogy nem kedvelem,
Nem látok már benne örömet,
Nem hozza már a feledésemet.

Gyere, elmesélek egy történetet,
Melyből a bajom leszűrheted,
De csak akkor gyere, ha van kedved,
Kevés idődet most rám szenteled.

Egyszer nem is olyan régen
Egy ember született decemberben,
Hogy melyik évben azt is tudom,
Nyolcvanban, ha jól gondolom.

S már akkor is jól gondolta,
S a sírást nem is vállalta,
De az orvosok kicsikarták belőle,
S így megkezdődött a rövid élete.

Boldog gyerekkora nem volt igazán,
Új játékot nem kapott soha tán,
Játék helyett pofonok jártak neki,
S rájött itt nem szereti senki.

De felnőtt, nem adta fel soha,
Hiába fájt ő azt gondolta,
Hogy megmutatja mindenkinek,
Vele akármit is tehetnek.

Tizenéves korában gondolta,
Hogy a világot ő megváltja,
S talán így is lehetett volna,
Ha apja nem lesz alkoholista.

De ekkor el kellett menni dolgoznia,
Sok sírással, nehezen de kibírta,
Igaz a suli már nem ment neki,
Hogy miért, nem tudta senki.

S még ekkor megismert egy Hölgyet,
Kit nagyon megszeretett,
S elfeledni nem tudta,
Meghódítja úgy gondolta.

De az álom neki nem sikerült,
S a magányába belemerült,
S elkezdett nagyon sokat dolgozni,
Hátha így tud egy kicsit feledni.

Csak dolgozott s tanult sokat,
Nem vette észre a gondokat,
Mígnem egyszer a kórházba került,
S ott másodszor is megrendült.

Közölték ott vele,
Hogy nem jó a szeme,
Elveszti majd szeme világát,
S ezzel együtt a munkáját.

Ekkor lemondott mindenről,
Lemondott az életéről,
Lemondott a családról,
S lemondott a lányokról.

Úgy érezte vége van mindennek,
Hogy vele már nem beszélnek,
Nem jöhet össze senkivel,
Nem fogják zaklatni szívével.

De neki ez se jött össze,
Nagyot dobbant egyszer a szíve,
Mikor meglátott egy csodás Hölgyet,
Szívét elárasztotta szeretet.

De nem mert hozzá szólni,
Nem tudott csak rettegni,
Hiszen félt hogy elveszítheti,
S őt a lány megszégyeníti.

Így elkezdett keményen inni,
Hogy tudjon egy kicsit feledni,
Hogy ne fájjon neki a magánya,
Hogy ne fájjon a szeretet hiánya.

S elkezdett levelet írni,
Lelkén így próbált könnyíteni,
De ez sem sikerült neki,
Szerelmet nem tud felejteni senki.

Most már csak az ital segítette,
Csak az állt ki mellette,
Hiába meg is hozta gyümölcsét,
Most már tényleg dobhatja életét.

Kiderült hogy nagy a baja,
S ettől elment a hangja,
Mert nem írt több levelet,
Hiába volt meg a szeretet.

Kiderült, hogy halálos beteg,
S szíve lelke ettől remeg,
De nem kér már segítséget,
Hisz nem kap senkitől szeretetet.

S ekkor elkezdett keményebben inni,
Semmivel nem kezdett el törődni,
Hisz rájött hogy nincs minek élni,
Nem is élni hanem félni.

Megfogadta azért még azt az egyet,
Hogy majd mond egy beszédet,
De csak annak a Hölgynek,
Ki fontos a szívének.

S elmondja az is ma még Neki,
Hogy az Örök Barát nem feledi,
Hogy ő nagyon szereti,
S soha el nem feledi.

S a történetnek itt legyen vége,
Mivel élete nem tart a végtelenbe,
De már nem fél a haláltól,
S nem fél annak hangjától.

Ma este szembenéz vele,
Hiszen ez már a mindene,
Nem kell tovább szenvednie,
S nem kell tovább élnie.

Hát ennyi volt a történet,
Most elmondtam egy beszédet,
Már nem kell hallgatnod a hangom,
Nem volt kellemes jól tudom.

Ennyit szerettem volna mondani,
S ezen nem kell gondolkodni,
Csak még azt mondom,
S most figyeld a hangom.

Szeretnék Neked sok jót kívánni,
S azt, hogy tudjál boldogan élni,
Ajkad mindig mosolyogjon,
S nevess sokat boldog hangon.