Amim van köd lepi.
Szavaim már más kezében.
Fegyverem belsőzsebemben
szúrja oldalamat.
Tollnoknak álltam tegnap
a fényt palackba zártam
és magammal temettem.
A föld foglyai virágaim,
gondjuk gazdáik igájában
rajtuk szemek, kötelezett
munkáló szemek szednek
meggondolatlan kirostált
tükröződő zöld pázsitra
szórt szemetet, mint
mellékútra terelt díszmenet,
vagy édenkertbe toppant
halotti kíséret, látja meg
a nemlét örök bizakodó
kérdőjelét a sehová vezető
kapu fölé vésve.
Kitárt alkony madáréneke
a fontos hála násztánca a
mellékelt érdemtelenséggel
és úgy ülünk bennük, hogy
a köd már várunk,
ölünkben ünnepi ebéd
utolsó fogása, fülünkben
minden értékünket gondtalan
széthordók lélektelen dobogása,
kár értünk, hogy vissza
sosem térhetünk.