Ülök a széken, s a halk zene
szárnyain röpít a semmibe.

Szemgolyómra bőrt húzok,
és képzeletem elgyengülő vízesésén,
súlytalanul fölúszok
remélve, hogy valami jót látok tetején.
Valami jobbat a valóságnál,
többet, mint amit adni próbál.

Cikázó fények az égen,
s felérek a vízesésen.

Szemem kékjét elkápráztatja,
e táj el nem múló varázsa.

Kellemesen meleg víz simogatja,
Langyos, illatos szellő mozgatja
nedves hajszálaimat,
elkábít a káprázat.
Vállamra sárga, pelyhedző, csicsergő madarak szállnak,
felemelnek, bemutatva felülnézeti képét a tájnak.
A zöld fellegekre emelnek,
mik a fehér rétre vezetnek.
Ott leraknak, tovább már pillangók visznek,
Köröttem sok vörös köntös fel-fellibben.
A fűszálok mind bólogatnak,
jelét adva a hódolatnak.
Fehér ruhába csomagolnak,
majd átadnak az angyaloknak,
kik épp már felkapnának,
mikor vége a zeneszámnak.