Nem tudhatom, hogy másnak a hite mit jelent,
nekem szülőhazám ott a felhőkbe burkolt
mennyország, messzeringó gyerekkorom előtti világa.
Belőle nőttem én, mint kalászból kenyér,
s remélem testem halála után, majd lelkem új otthonaként vár.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bűn, helyét is, végét is tudom,
tudom, hogy merre megyek, kik mennek azon az úton,
s tudom, hogy mit jelentett egy-egy bűn az életemben,
a lelkemben rejlő elvadult kárhozat iránya.
Ki csak a másik embert nézi, annak lénye is kár,
s nem tudja, mit tanított a földre szállt Messiás.
Annak mit rejt az élet? vallást, humán filozófiát,
de nékem értéket, áldást, választ, vigasztalást,
az csak egyházat lát a látcsőn, sok prédikáló szamárt,
míg én a szolgát, a hitében élő keresztény csodát.
Harcost, küzdő latort, bukott és győzött nemet,
ki mindvégig kitart, a koronát csak az nyerheti meg.
S mi föntről is látható lelki viselet, vagy hit-elem,
a szemnek csak az látható idelent.
Bár lenne fény, mely észrevehető szemmel,
csak nincs ki észrevegye üreges tekintettel,
az a keresztény eszme, mely lassan fellelhetetlen.
S a templomba menvén aznap, egy ködös reggel,
hogy megfeleljek Neki, öt Miatyánkot mondtam el.
Ím elmondtam, de föntről e mondatok másképp láthatók,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.
Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk mikor, hol és miképp,
és élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, csak őrzik véka alá rejtve,
míg el nem következik a végzetek perce,
s nyugalmas életünk megméretésre kerül,
De kevés lesz így, fénytelenül...