Szívemen csipke szárnyú hollók tanyáznak,
árnyék-játék minden boldogságom.

Hallgatok konokon, mint ledarált kőszén,
kormos lepleken ifjúságom.

Házamban se ajtó, se ablak,
kiütték lelkemet fehér vadak.

Csodáknak palotája előttem leomlott,
mint haj, ha fejtől ollóval lesz szabad.

Nincs már bennem pirosló büszkeség,
sápadt kezeimben szorítom a semmit.

Inaim sikítanak üveghegyek alatt,
fárad a jégmadár.

Nem vagyok már hófehér,
vörös karcokon csordogál belém az éj.

Halántékom elgázolta néhány gondolat,
majd csend, hajnal, csend, vonat...

Dalaim elgurultak a langymeleg nyárba,
porlik már Helikonom.

Az idő keresztre feszítve kiabál,
s talán a lila homály sem fáj...

Lángolok udvarkörben, kakason,
szemeim fényei tűkkel elestek.

Szívemen csipke szárnyú hollók vergődnek,
lobbanok mélyeket, végtelent, egészet...