Csöndet szitál az est...
sötétkék álmot fest az
égre, egy csöpp ezüst a
kékbe - álló-csillag -
gyermekkorom, azon a
fénylő, méz illatú Karácsonyon:
egy régi mesekönyv zizegő
lapjai óriás fenyő alatt, kövek
között bukdácsoló patak, és
hóban guggoló, aprócska
házikó- a régi kert -
gyermekkori barátok...
talán még most is ott álltok
a sövény mögött, nevetésetek
visszhangzik mohos falak
között, áttör a csenden, itt
muzsikál fülemben...
s a hosszú- hosszú tél, soha
nem lesz már olyan fehér a hó
a tó őrzi még korcsolyánk
jégbe karcolt nyomát...
a szilvafát derékba törte az
Idő, de áll a vén dió
-egyre nő- ágai felém
integetnek, mint jó ismerősök
körbevesznek az álmok:
fölöttem angyalszárnyakon
lebeg a múlt, egy kép, mely
örök, mely soha nem fakul...