Kisgyermekként naivan tekintettem a létre,
Nem hittem, hogy mindennek eljön majd a vége.
Nem voltak gondok és nem volt még fájdalom,
Nem hittem, hogy mindent mit szeretek,
Egyszer elhagyom.

Szép lassan felnőttem és elveszett mi biztos,
A kisgyermek megtanulta, hogy az élet olykor gyilkos.
Megmaradt néhány emlék és pár megfakult fénykép,
Balga boldogság, illanó szépség.

Ezernyi könnycsepp halt meg ezernyi alkonyon,
Ezernyi darabra tört a szív egy hétköznapi hajnalon.
Hol van már a naívság, hol a bizalom?
Meghalt, fáj nagyon...

Ezernyi ember vesz körül, olykor mégsem látnak,
Ezernyi sebemből láthatatlan vér árad.
Mégis megyek tovább, mint ki feladni képtelen,
Ó küzdelem...hosszú s végtelen.

Néha becsukom a szemem és elcsendesül minden,
Begyógyulnak a sebek és felébred miben hittem.
Úgy érzem újra naív kisgyermek vagyok,
Azt hiszem örökre itt maradok...

De jajj, egyszer mindennek vége szakad,
Felébredek az álomból és többé semmi sem marad.
Egyetlen menedékem összeomlani látszik,
Csupán a képzeletem játszik?

Az élet iskolájában újabb osztályt végeztem el,
Újabb lépcső és még tovább menni és menni kell.
Sok ezer könnycsepp, de a végén ott a boldogság,
Hit, csodák, szerelem, jóság.