Néha, amikor leírnád a neved,
A kréta megvan, de a táblát nem leled;
Fába vésnéd, de leválik a kéreg,
Szétrágta belülről minden mocskos féreg;
Cementbe rajzolsz, ám az megfogja kezed,
Alkotásod foglya lettél s észre sem veszed.

Amikor habarcsból várat emelsz éppen,
Patkány jelenik meg a törmelékben;
Köveket raksz egymásra - ha nem is az égig -,
Munkádon tornádó, szélvész söpör végig;
S amikor végre már sártól ragad hajad,
Borzalommal jössz rá, hogy befalaztad magad.

Amikor koldusnak adsz a sajátodból,
Másik fél kenyered kilopja zsákodból;
Betegen segítesz, vállad a mankója,
Gáncsot vet neked az alávalója;
Sebeket varrsz össze, elállítasz vérzést,
Egy ököl szolgáltat érte hála-érzést.

Alkotó vagy, még sincs semmi hasznod,
Felesleges írnod, építened, orvosolnod!
Szárnyaszegetté válik minden nemes eszme,
Milyen kár, hogy sok a részünk benne!
Utazz el oda, ahol a hála örök:
Jobban érvényesülsz majd a csillagok között!