Versek az életről

Versek az életről

Likay Kristóf: Erdő

2016. december 28. - smsfan

Ismerem ezt a holdfényes, sötét erdőt,
Ismerem ezt a színtelen, álszent felhőt,
Ezt a hangtalan, síri csöndet,
Ahol még a fák is halni készülnek,

Látom a sötétben a csendet,
Ködbe, vérbe fagyott néma csendet,
Ezt a fájdalmas halott csendet,
Ahol még a halottak is félve élnek,

Megfogtam a fának törzsét,
Éreztem törött kérgét,
A repedezett, sajgó kérgét,
Amiben éreztem Isten véres kezét,

Megszagoltam a halott virágot,
Ezt a szétrothadt, kies világot,
Ahol csak magam vagyok,
S magamba szenvedek,

Forog itt már minden körbe,
Egy bűvös-ördögi körbe,
Haláltáncot járnak a fák,
Elmúlnak a kopár sziklák,

Ordít a fenyőfából a néma altató,
Lerí a kis fűszálról, hogy halva látható,
A kökénybokor is egymaga áll,
Csak azt érzed, hogy nincs semmi már,

Véget ért az álom, s feljött a nap,
Előttem s mögöttem végtelen sivatag,
Merre találom a kiutat?
A fák hol állnak úgy mint néma áhítat?

Még emlékszem a fákra itt kell lenniük!
El kell érnem őket mert így megőrülök!
Mint egy rémkép él bennem örökké,
A halott fák s a néma sötét éj!

A bejegyzés trackback címe:

https://versekazeletrol.blog.hu/api/trackback/id/tr958222520

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása