Ismerem ezt a holdfényes, sötét erdőt,
Ismerem ezt a színtelen, álszent felhőt,
Ezt a hangtalan, síri csöndet,
Ahol még a fák is halni készülnek,
Látom a sötétben a csendet,
Ködbe, vérbe fagyott néma csendet,
Ezt a fájdalmas halott csendet,
Ahol még a halottak is félve élnek,
Megfogtam a fának törzsét,
Éreztem törött kérgét,
A repedezett, sajgó kérgét,
Amiben éreztem Isten véres kezét,
Megszagoltam a halott virágot,
Ezt a szétrothadt, kies világot,
Ahol csak magam vagyok,
S magamba szenvedek,
Forog itt már minden körbe,
Egy bűvös-ördögi körbe,
Haláltáncot járnak a fák,
Elmúlnak a kopár sziklák,
Ordít a fenyőfából a néma altató,
Lerí a kis fűszálról, hogy halva látható,
A kökénybokor is egymaga áll,
Csak azt érzed, hogy nincs semmi már,
Véget ért az álom, s feljött a nap,
Előttem s mögöttem végtelen sivatag,
Merre találom a kiutat?
A fák hol állnak úgy mint néma áhítat?
Még emlékszem a fákra itt kell lenniük!
El kell érnem őket mert így megőrülök!
Mint egy rémkép él bennem örökké,
A halott fák s a néma sötét éj!