Versek az életről

Versek az életről

Barta Péter: Szárnyalj Képzelet

2016. november 06. - smsfan

Feltépem spalettám, nem jó így bezárva,
behasít a fény a füstölgő szobámba.
Árnyammal birkózik tépázott erényem, -
használd ki barátom, repülj ki serényen!

Ne félj, az utadat terveztem előre, -
tudat alatt leltem igaz szép jövőre.
Míg szürkeség serege őrt állt felettem,
láncodat reszelni percig sem feledtem.

Nehéz a tarisznya, mit utánad dobtam:
keresztem, ábrándom odacsomagoltam.
Ily messze küldeni soha nem mertelek, -
repülj túl azon is, ahol már féltelek!

Ha látod a célunk, ott vár rád reményem:
Úr szolgálatában leszel új erényem, -
mutasd meg neki, amit Ő sem mert látni -
jól tudta veletek nem lehet vigyázni.

Vedd elő keresztem, kérj hozzá tanácsot!
Vetíts ki neki egy csöppnyi kis ábrándot:
sejtse meg vágyaim, amiket lenyeltem, -
leheld fülébe, mit suttogni sem mertem!

Ha nyitná a száját hangos hahotára,
rázendítenék egy hangosabb imára!
Hiúnak nevezne, - sértődj meg nyugodtan:
köszönj el illően, s gyere haza nyomban!

Fogd azt a keresztet, repülj vissza hozzám,
másnak ki ne adjál, - el ne csavarogjál!
Nap fivéremmel tán’ koccinthatsz a mára,
Hold nővéremnek majd borulj vánkosára!

Erdeimnek illata húz le magához -
taposd ösvényem a legöregebb fához!
Hallgasd alázattal a világnak bölcsét -
tisztítsd koronáját, éltesd őfenségét!

Járd be a síkságot, keresd meg Musztángom:
elhagyott sztyeppéim eldobott istrángom!
Üld meg, de ne törd be, - úgy kezdj a vágtába;
kapaszkodj a megfakult szabadságába!

Elvisz egy folyóhoz - ugorj a habokba!
Ússzál tengeremhez: a nagy víz-vadonba!
Álmodd közepére meseszép szigetem,
hol tündérmeséim, újra felfedezem.

Griffmadaramat engedd a szabadjára:
visszarepít a nem való világába!
Határának bűzét messziről érzitek -
míg alázuhan, a poklot idézitek.

Földem belsejében: földemnek méhében -
émelygő gyomrának minden szegletében -
gyújtsál világot a tévelygő lelkeknek,
kívánj jó szerencsét megfáradt embernek!

Hívlak felszínemre, kövesd ott lábnyomom:
útszéli köveken ráncosodó korom, -
tizennégy évemig felhőtlen szerepem -
ott fekszik hű kutyám szeretetteljesen.

Megérzi jöttödet, - ujjongva feltámad,
látom az örömét - veled szaladgálhat
húszig, könnyedén a csapodár homokba’ -
szerelemittasan leltek majd romokra.

Huszonöt környékén - megőszült halánték
metszi bánatfám, - Rá nem telepszik árnyék.
Hallom még a hangját:" Édes kis csillagom!
Éltető könnyemmel kertedet áztatom!"

Szeretetcseppekből - imádat patakja -
(abban fuldoklik az unokád haragja!)
Torkon ragadva a felejtés örvényét-
habokba faragja elmúlás törvényét.

Ne sajnáld Képzelet! - rajtad túl nem adtam:
Idesnek helyetted hálámat mutattam.
Megmaradt köveim magamban megjárom, -
helyedbe szállva a múltamat feltárom.

Harminchoz érkezve büszke hegynek látszik -
támaszul szolgál, hol magával vitázik.
Hirdeti erejét, egy hithű mondatot:
"Sziklára építsed a fundamentumot!"

Odébb meg szüntelen táncol szenvedélyem,
nem hagyja nyugodni mértéktelenségem.
Rájuk szólnék most már tapasztaltabb fejjel,
de a tapasztalat nem kínált meg hellyel.

Látok lányokat: egy feleségnek valót -
megreccsent kapcsolat - látok egy elhagyót -,
régi barátokat, sorstalan köveken -
látok új arcokat, azokat követem.

Harmincon túl megint gyorsulnak a napok -
észre sem vettem, már harmincötnél vagyok.
Vidámságom, kedvem - kiürült palackban,
pedig hogy szerettem, mégis elmulattam.

Jó anyám, jó apám, jó még itten látni:
erős szorítással egymásra vigyázni,
elmondani szépen, ameddig még vannak,
megköszönni mindazt, amit nekem adtak.

Vaj’ elérem célom? Tudnak addig várni?
Vagy jobb szemlehunyva másikéra vágyni?
Emelt fővel, büszkén járhatok előttük,
vagy akaratlanul, én ásom a gödrük?

Bizodalmam hívom nem kis segítségre -,
bizodalom nélkül nem érek végére.
Magamhoz ölelem derék öregségük,
magammal cipelem: lássák örökségük.

Gazdag az én Rómám - egyszer odaérek -
egymást támogatva, semmitől sem félek.
Atya és a fiú, kéz, a kézben járnak -
elhagyott köveim, csendben kritizálnak.

Látom már a négyest - nulla fut utána, -
meghajolva várjam, szétfeslett ruhában?
Felveszem ünneplőm, vidámságom egyben,
nyújtózok az égig: ne a nulla nyerjen.

Ébredj, kis barátom, műhelymunka vár most!
Nem várhatjuk tovább a jobbsors kovácsot!
Elkapjuk a frakkját ennek a tehernek:
mankónak faragjuk, - nem hívjuk keresztnek.

A bejegyzés trackback címe:

https://versekazeletrol.blog.hu/api/trackback/id/tr288221904

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása