Versek az életről

Mata Ibolya: Alszik a szemed

2016. szeptember 22. - smsfan

Alszik a szemed, és nem látom színét,
nem látom benne a csüggedő reményt,
de megfújja a szél szempilláidat,
és elkergeti múló álmaidat,

Ó, arra kérlek, ne nyisd ki szemeid!
Akard, hogy visszatérjenek álmaid,
mert megvakít a jelen pillanata,
dicsőségünk hamuvá vált harmata,

Nincsenek harcok, vannak embervétkek,
A Föld gyökeréből rossz lelkek nőttek,
és hervadnak az érzelmi határok,
mert már nem tudni, vannak-e barátok,

Fájnak a szavak, mit kimond az ajkam
Istenem, hiszen én eddig csak vártam,
mert némán, és vakon jártam utamon,
de megbotlottam, egy csúszós kavicson,

és torkomból kitört, vad düh ordított.
Ó, jaj - nem szeretem e hazugságot!
Fölvettem lábam alól a kavicsot,
és így találtam meg az új "forintot".

Kő, kavics, pénz - fogaidhoz verheted!
vagy egy másik útkanyarba teheted,
de vigyázz, ha megbotlik e nemzedék,
ott leszünk a sötét véka fenekén,

Talán én is becsukom fáradt szemem
és álmodom tovább földi szerepem
valahol, a hitem égi mezején
áldást kérek, az egész országra, én.

A bejegyzés trackback címe:

https://versekazeletrol.blog.hu/api/trackback/id/tr208221112

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.