Kopott padon, keresztbe tett lábbal
zsebre dugott kézzel, rám merednek
a koszos ablakok, kérdeznek.
Te mire, kire vársz,
már nem indulnak a vonatok.

De érkeznek, olyan gyorsak, pirosak
valamit, valakit hoznak, majd érkezik egy.
Menetrendben nincs az én nevem
pedig a csomag valahol elindult
kerekeken fut felém, csak egy kávét még
míg megiszom, itt lesz csendben.

Várok, a koszos peronon, felfalnak
a napok, minden nap kimegyek
reszket belém a hajnal, és a késői hold
mert hiába is, de tudom, nem hiába éltem
vártam eddig, örökké tettem, érkezel majd
valamikor, ha elfogy a homok az órámban
akkor is várlak, mert érzem.