Nem rege az, amit mondok
- tanúm rá Kárpátok sok bérce -,
ez történt ezeregyszáz éve:
besenyő-bolgár hadsorok
elől Árpád bölcsen kitérve
Vereckén át hatolt e térbe,
s e vándornépnek hont adott.

Ám a vezéri kardosok
mégsem nyughattak. Európát
hadakkal verve megsarcolták,
határt csak végzetük szabott.
Lech mezején majd mind ott vesztek...
Békét, rendet Gézától nyertek,
István kezéből államot.

És jöttek lovagok, papok,
hogy gyarapodjon az Úr nyája,
s valóra váljon István álma.
Erdély, Maros-mente, Somogy
nagyurai mind ellenálltak,
de jaj volt annak, aki lázadt:
nem rántott az többé kardot!

Akard, fiam, a holnapot:
István király sok, bölcs intelme
- mint fákban fény és földek nedve -
a nép lelkében dolgozott,
s e nép felett, mit sok faj génje,
tudása, nyelve font egységbe,
a szellem csillaga ragyog!

Most, gond redőzi homlokod...
Mi is történik voltaképpen?
Villongások túl határszélen,
bent rendszerváltás toporog,
s kényszerpályán oszt-foszt egyszerre;
jaj, csak dölyfös idegenekre
ne illesztgessen kalapot!

E nép erős, ha összefog,
s csodákra képes itt a szellem,
de testvér harca testvér ellen
lelkünkben robbant atomot,
s egymást alázva sértünk múltat!
Nem léphetjük át önmagunkat:
a múlt - emlőjén szoptatott!

Akard, fiam, a holnapot:
nincs Szolónunk, mint Attikának,
törvényeink rövidre zárnak:
sztrájkok lobbannak, könny csorog;
de jó e föld, s ölét kitárva,
mint szülni vágyó nő kívánja:
vessen belé a sors magot!

Akard a holnapot, fiam:
bár sok a csaló, sok az álnok,
üvölt hiéna, holló károg,
ha tudod, hol, miért s mi van,
ne rettenj meg, s ne fordulj hátra!
A csüggedést teperd két vállra,
és menj előre, jó fiam!

S harsanjon kürt! Peregjen dob!
Riasszon föl ma minden lelket,
mert tettet vár tőlünk a nemzet,
kire e század rárogyott...!
Hogy megmaradjunk itt, e földön,
s kupánkba bort új ezred töltsön:
akard, fiam, a holnapot!