A távolsági busz sárgájában
porladó betonkancsók.
Üvegmadarak, kordbársony párkányok,
Föld-melegben olvadó zár-jégoldók,
wolframok, üvegtestű szetterek.
Kusza struktúrák, térben és időben
repülve sodródó tárgyözön.
Értelmetlenül, körbe - körbe.
A Föld már nem húzza le.
Örök száguldás a zárt térben,
a végtelen időben.
Súlyos szavak a margó mellett,
citromlábú DNS-ek, citrátkörök,
meleget adó kokszkályhák,
puhán lebegő angyalok
lesnek minket
ahogy forgunk a CD-n,
ahogy feszülünk abroncsainkon,
keresztjeinken, vérezve, ecettel átitatva.
Pörögve, szédülve zavartan,
vörösen vérző dagadt szemekkel
esünk, zuhanunk a zagyva pillanatban
a mélymagasság kettősségében élve.
Dülledt tekintettel, félve keresve:
Kik vagyunk és miért?
Kék vagyok, vörös vagyok, sárga vagyok
tarka vagyok, szétömlő szín vagyok.
Minden szín egyszerre,
és lüktető vászon is vagyok.
Idegszálak sűrű tömegéből szőve pörgök és szédülök és dőlök.
Zúdul a zuhatag vér bennem
és forgok, és megfeszülök,
az izmaim kővé dermednek.
Az infra sem segít.
És pörgök, és szédülök és dőlök.