Álmok, mesék vissza-visszajárnak
abból a zsenge-édes korból,
mikor a tűzhely láza tombol...
Hamvas-vágy remény-pírt
arcunkra dorombol.
Akkor még meleg volt a reggel,
most őszbe fordult fejjel
éjszakám harangja
messze-messze kondul;
Mezsgyéket szakítva áhítatot koldul.

Édes-keserű... víg-bolond élet
csoda, hogy vagy... csoda, hogy élek.

Szavaink voltak lábtörlő szegélyek,
szemünkből menekült a fény is,
hitünkre szürke köd derengett.
Árnyékos szép ígéretek
felett... alatt...
rohant vonatunk ezalatt.
Búsongó sápadt ráncaink között,
keringtek sós-ízű fényes cseppek
csúfolta őket dédelgetett,
rátarti bántó dac-közöny.

Mi!
Önző ifjú pazarlók
bő kézzel szórtuk magunkat szerte,
vállalt sors-falat húztunk,
egykori édes emlékekre.

Vonatunk fékez.
Sír a vágány...
beteljesül majd életünk
álmunk ott ragad szemünk fátylán.
Könnyű föld alatt rög leszünk.

Én, itt a sárga víg-homokban,
Te, ott a barna hűs-agyagban,
- nem múlunk el... csak elmegyünk...