Valóság te unhatatlan
démoni szenvedély
itt nyomorogsz bújhatatlan
előttem egy életként

mert menni kell, mert hívni kell
húzni az igát szüntelen
csak értelmét, az egyetlent
nem látom én sehol sem.

Lenne nekem ötletem
tűző napon szertelen
tenni semmi okvetlen
fontosat - értelmetlen -

futni zöldbe erdőbe
friss pataknak vizébe
mosni arcom kivéve
ha jégbe fagyna, ebédre

enni amit magamnak
készítettem, kavartam
utána meg pincébe
húzni egy-két iccéve`.

Nem itt ülni hontalan
egymagába borultan
hallgatni a sok dumát
aztán másnapra fogát
feni ugyan úgyis rád.

Lenne időm szeretetre
barátságra, szerelemre
esküvőre, siratóra
aztán öntni a korsóba
újra bújni be az ágyba
aludni így jó sokára.

Így megy napról napra
elém rakják, én meg bamba
képpel bámulok
s csodálom ha ámulok.

Ments meg innen e pokolból
ez így rosszabb, mintha otthon
lennék és a jótól-rossztól
tanulnám meg élni - osztom,

ments meg innen egyszer végre,
nem végleg, mert nem tudom,
útra készen mi lesz vélem,
ha vissza nem fordítom.