Versek az életről

Tornay András: Bocsáss meg Istenem

2017. február 23. - smsfan

Bocsáss meg Istenem
könnyeket görgetek eléd -
az éjjel belém mart a gondolat
nem tudott felnőni gyermeked
apró kis trükkjeiben
komoly bújócskákban
meg nem festett képei közt megrekedt

nem tud ölelni - inkább ölelésre vágyik
védeni erőtlen - most is védelemre vágyik
nem teremtett otthont - puha ágyra vágyik
oltalomért böjtöl - szeretetre vágyik

Bocsáss meg Istenem
Nem tudom uralmam alá hajtani Földedet
Bocsáss meg
nem is akarom...

Puskás Mátyás: Pipacs

Mikor virágokat okádik a tavasz
Minek olyankor bármi panasz
Csak a nesz, mi hoz, tesz s vesz
Hostess lesz, ad s elvesz
Egy új lélegzetet, mézes élvezetet
Beolajoz pár gépezetet
Az a pár, akinek én vezetek
Naplót, emlékeket
Nagyokat és aprót
Tartok én majd gyertyát
Ültetek eperfát
Vagy kabátnak ágyat
Akasztok meleg, puha vágyat
Mi a szívből a szájba át
Zsebéből pisztolyt ránt
Késként szívbe márt
A szó, mit annyira várt,
Hogy most sósan gurul az arcára
Bele is feledkezik, a harcára
Kikapcs, szíve szóra nyíló, vöröses pipacs
Nála a harc ára a karc
Benne őrzi az éveket
Hazugságot, fájdalmat, tényeket
Félelmet, rettegést, gyerekkort, felnövést
S benne hordozza az esetleges fejlövést
Vagy fejlődést, hogy holnap más lesz
Hogy a Z helyett szimplán Á-s lesz,
Hogy a pipacsot mondjuk olyannak adja
Aki a papucsa felét a jégen is odaadja
Akinél a szívből a szájba
Akinél nem baj, ha fájna
Akinél nem pipacs, hanem központi kályha
Akinél nem csónak, akinél hatalmas gálya
Vele pár sós csepp egy édesvizű tóban
Pár jó szó egy rég lerágott sorban
Pár szép szál egy arany Marlboro-ban
Hasonlatként vallok, hozzád hasonlóan
Mert vállalni, ha nem lehet, hát a vers csak így ehet
Pár metaforából, és ihat díszes amforából
Antik az is, mint a gondolat
Hogy másba ültesd a gondodat
Ha gondolod, én gondozom
Ez az én kertem, itt én dolgozom
De ha pipacsot ültetsz, vagy eperfát
Igyekezz, hogy ne verd át
Bőséges víz, meg napsütés
Úgy lesz zamatos íz, nem szélütés
De ha pipacsra vágysz, egyet mondhatok:
Én csak termő talajt adhatok.

Szakál Magdolna: Életsivatag

Nem vagyok más,
apró homokszem...
a létezés gyémántjának,
szikrázó darabja...
mit az élet szélvihara
folyton odébb sodra.
Dűnéről dűnére...
jó lenne megállni végre.
Valahol talajt találni,
s elmondani néked...
Nekem már megérte.
Megérte homokszemnyi létem,
mert valami amit Én tettem,
egyszer nem lesz más,
mint min visszacsillan
a nagy gyémánt fénye.
Talán egy gyermekben...
Talán alkotásban...
Sok-sok papírra vetett apró igazságban.
Talán a kedvesem szemében...
Talán anyám könnyében...
Talán...talán egyedül énbennem.
De addig sodor a szél,
míg helyem meglelem,
apró homokszem
sivatag tengeren.
Addig nincs nyugalmam,
nincsen maradásom...
keresem értelmét ...
sok-sok kis csillámon.

Vági Zsanett: Képlékeny testem utolsó szavai

El akarok innen menekülni
a koromsötét éjjeli ködön át,
de nem fogom a szíved megköszönni,
csak itt hagyom neked viasztestem porát.
(hogy szemeid csípje ki.)

Hol a sötétség uralja az eget,
hol a fagy az úr,
ott fogom szétszórni a mérget,
mikor megpendül az olvadó húr.
Ahol mindenki névtelen,
ahol az élet sem játék, Ott fog
beszívni a Hold meztelen,
miközben romlott vérem lassan szivárog.
Akkor elengedem emlékeim,
hadd keressék meg gazdájukat,
majd becsukom mindentudó szemeim,
s elküldöm neked a száraz ajkat.
(hogy lelked szívja ki.)
S nézd, ott fogok kifeszítve állni,
miközben a hajnal eltemet,
de Te akkor sem fogsz engem sírva látni,
nem látod majd szomorú könnyeimet.

...Végre megpihenhetek,
ebben a sötét és hideg éjjeli világban.
(hogy a Lelked emésszem fel.)

Tóth Kyri: Lesz-e még?

Lomha létem kifacsart citrom
hiába várom az újhodást,
kétség és remény közt kérdezem:
lesz-e még parányi folytatás?

Kacsintással felel a lámpa
kattan egyet, pislant s elalszik,
rossz ómen a jövőmre nézve,
borzadok ha a fény hiányzik.

Mozdul a sötétség pásztora
palástja ringatózva lebeg,
a hold fényénél táncot járva
riszálnak rémítő árnyképek.

Lehunyt pilláim mögé bújva
éri utol őket a hajnal,
bíborfények kergetik messze,
esélyem bővül egy új nappal.

Karádi G. Csaba: Folytonos Színezék

Sarokba kuporodva, félmeztelen, tüdőmet színezem.
Mellette festegetem májam, szívem piroslik
Agyamból nyugdíjas sejtek másznak ki.

Zöld lesz az ég és kékes a fű
Részeg most a tér is, részeg a táj,
A csörgős majom és a bezárt bazár

A színezék a kóládban. Ezt nagyon szeretem
Mozog a plasztik az aranysárga burgeredben
Mindig mozog egy kis műcucc körbe-körbe az emberekben.

A légkör szüzességét veszti
Mi meg végtelenül napozunk
Naptejből marketingfogást csinálunk.

Mellém a sarokba lekuporodva, pernyém alá tálat teszel.
Te próbálsz engem radírozni, én meg ajkadat ízlelem.
ízes mint a méz, vagy bármilyen lekvár, mindegy nekem.

A légkör rútul, kínosan vérzik
A földdel együtt. De mosolyognak.
Mert vannak még emberek akik vakon bíznak.

Köszönöm, hogy tablettát tettél a reggeli teámba, te Isten.
És az ízes lekvárt letörölted ajkamról.
Emlékeket, posztereket szedtél le a csupasz falakról.

Gördül a táj most már színjózan
A Nap a betonba "jóreggeltet" ír
Nincs ízes ajak, a burok se szűz már, de ígérem meglesz a radír.

Gaál Attila: Későre jár

Amikor egy arctalan angyal
ágyam mellé lépett, hogy lassú
kimértséggel kezdje el megfesteni
emlékeimet, értettem meg, hogy
későre jár, s ahogy ujjai közt
elpattant az ecsetszár az
érzéseimre lövöldöző meghasonult
nyájak láttán riadt meg
benne a világos, hogy mit
jelent a fáj, ha aranyló a
remény, de csak kifolyt
szemű délibáb, ha elhullott
csillagokkal vettetett kívánságok
a fény-tetemek hátán velem
kapaszkodva mártóznak meg
az enyész zúgó patakján
angyal ecsettel felnyalt
hamistól csillogó habok
elvontságán.

Tilk Józsefné: idő

Most az órám hallgatom,
Hogyan ketyeg a falon.
Közben a perc suhanva,
Egyre távolabb oson.

Az élet milyen furcsa?
Csak is előre halad.
Te benne meg se állva!
Szaladsz mint a gondolat.

Felhőn járó kicsi lány,
Mire végre észbe kapsz!
Ősz halántékkal akár,
Ötven éven is túl vagy.

Kerested a lényeget!
Kitárva a lelkedet,
Hátha mégis megleled,
De rá kellett ébredned

Az igazi kincseket,
Csak is szívedben rejted.

Bognár Imre Áron: Vallomás

1.

Tudom, csak csöppnyi rügy vagyok egy ágon,
Melyet nem ért még sem szél, sem eső, sem hó,
Kinek a Sors könyve csak ákombákom,
És ki azt tudja csak, mi fán terem a jó.

Éretlen kutyakölyök, kicsiny, jámbor,
Lepkékkel játszadozó, pajkos kis csikó,
Jóllakott medvebocs, vadászó, bátor,
Véréhes vércse, kit még megvéd a tojó.

Hiszitek, "tudjátok", hisz ez az átlag,
Ha más, az veszélyt jelentene már,
Nézek, csak nézek, már nem is csodállak.

Inkább tagadd, mint hogy felszegett állal
Vállald: már régen összedőlt a vár...
Te sem vagy több, mint egy tudatlan állat...

2.

A kor nem számít, csak a belső tudat,
Hogy igazán lásd, megéld, beszéld és halljad.
Keríts magadnak egy hű, égi utat,
Ne hagyd, hogy a hiénák mind felfaljanak!

Bírod a fájdalmat? Ez a te utad –
Miket is beszélek, mindenki csak ballag,
Igaz és Szép már két irányba mutat.
A költő csak üres szavakat szavalhat...

Nincs már Kosztolányi, Nyugat, a Nagyok,
Helyettük csak gondok, gondok, gondok...
Eltűntek, nincsenek többé a Nagyok...

Nincs, ki megérné az utolsó napot,
A rossz oldalon gyűlnek csak pontok...
Nincs, ki megélje az Utolsó Napot.

3.

Nem kísér engem senki sem utamon,
Nem is hagyom, hisz Ő csak veszélyben lenne,
Ez egyes-egyedül csak az én harcom,
Tudom, csalódna bennem és elrettenne –

Az igazi Űr túl van minden Napon,
A titkok, a kincsek ott vannak elrejtve,
Van ott misztérium, hatalmas halom,
A Mértekre a választ itt kell keresned.

Lehúz a kereszt, a fájdalmas Magány –
Okosakat ír, tapossa szívét,
Ezért is láthatják üresnek talán.

Őt, ki vakot és süketet egyaránt
Óvna attól, nehogy egy gép címkét
Ragasszon rájuk, és egyben a Halált –

4.

Csalódtam bennetek, de milyen nagyot,
Hitem elveszett az "isteni" emberben.
Drog nincsen, nem játszom a pengés majmot,
Őszinte, jó fej is vagyok egyszerre.

Nem sodor az ár, nem robbantok partot,
Nem kell a válaszom fogadnod kétkedve,
Nem vagyok ocsmány, büdös fertő, pardon!
Tudom, a haldoklót nem keltem életre.

Ha neked ez kell: csaljon meg ezerszer,
Taposson meg, tartson csak koloncnak,
Ha ez a vágyad, nem a szeretet,

Csináld csak, én hagyom, de azt lesheted,
Miután én lettem a Gonoszak,
Hogy érted tűzbe nyúljak, és mentselek!

5.

Rég volt már, mikor még pepitázhattunk,
Nincsen már idő, dönteni kell, de gyorsan,
Mérlegelni jót, s rosszat, választanunk,
Hogyan akarunk élni: élve vagy holtan.

Fény, sötétség, illat, szag, vitázhatunk –
Tömve, sírva, vagy nevetve vigyorogva,
Adva az Égnek Élet-pályázatunk,
Volt bajjal, vagy kötekvővel, mint a golyva.

Fogd meg kezeim és érzed, amit én,
A Föld panaszát, a Szél sírását,
Halljad szíveddel, hogy közeleg a Vég.

A Vég, a Kaszás már rég köztünk kísért,
Sokan boldogan hallják hívását,
Néhány Embert már az Útra kísért.

6.

Ki boldog, gyáva; én merek, nevetnek.
Nem értenek meg, miért is értenének.
Döntöttem: magamnak falat növesztek,
És áldozom inkább a bölcs Athénének.

Tudom, hogy "Hazudni kell", de nekem nem –
A csőre tölthetsz, de inkább félthetnének.
Álarc-álarc hátán, ez hihetetlen,
De mindenki saját ura életének.

Mehetsz egy celebhez, vagy Prokrusztészhez,
Mehetsz az égbe, ragadhatsz sárba,
Ragadhatsz akár egy gigász ménhez,

Höröghetsz, vagy adhatsz talányt a Mértnek:
A gatyád mért barna és sárga?
Vagy akár: van-e értelme a Létnek?