Versek az életről

Hegyi Tiborné: Bogár és a pók

2016. szeptember 24. - smsfan

Csend van, síri csend.
Hallom, hogy egy pók
mászik a falon.
S hallom ahogy lábaival
nyálát csurgatva,
a hálóját fonja.
Egyszer csak megáll.
A háló megrezdül,
s benne van egy bogár.
A bogár vergődik,
küzdve küzd, de hiába.
A háló foglya lett.
A pók lemászik,
megnézi zsákmányát.
s nyálával körbefonja.
A bogár még küzd,
majd feladja.
Hallom a csendet
s a csendben a pókot,
ahogy zsákmányát
a rejtekhelyére viszi.

Pável István: És mégis

Néha ránk ront a sors,
kérges kezében rozsdás gyilok.
Kínos, ahogy kínoz, fenyeget.
A gyenge máris segítségért remeg,
gyáva nyúlként szeretne
nihillel bélelt üregébe bújni,
amely, mint a sír megvéd
bármi ellen, mert ott
már nem gond
semmisem.
Sorstárs, hiszen
elég magad ellen emelned kezed.
És a végzet végre észre térhet,
széttárt karjaiból így kiragadod éles fegyverét,
csak ennyi kell, és máris győz a józan ész.
De nem, ez a nálunk magyaroknál,
valami oknál fogva,
túl népszerű dal, így hamis!
Értelmetlenül szórná szét
a reménynek még forró hamvait.
Igen, az élet küzdelem,
elfutni, bár mindig lehet,
de csak ritkán érdemes,
hiszen e lét az egyetlen esély,
hogy valóra válts egy küldetést,
hogy leélj egy eddig még
meg nem írt mesét!
Ember, ha a fájdalom fátylán át
nem is érzed át mindig, hogy miért,
nem másért,
CSAK AZÉRT,
ahogy a cinege madár mondja, "élnikék, élnikék"
Mindenképp élnikék!

Mata Ibolya: Alszik a szemed

Alszik a szemed, és nem látom színét,
nem látom benne a csüggedő reményt,
de megfújja a szél szempilláidat,
és elkergeti múló álmaidat,

Ó, arra kérlek, ne nyisd ki szemeid!
Akard, hogy visszatérjenek álmaid,
mert megvakít a jelen pillanata,
dicsőségünk hamuvá vált harmata,

Nincsenek harcok, vannak embervétkek,
A Föld gyökeréből rossz lelkek nőttek,
és hervadnak az érzelmi határok,
mert már nem tudni, vannak-e barátok,

Fájnak a szavak, mit kimond az ajkam
Istenem, hiszen én eddig csak vártam,
mert némán, és vakon jártam utamon,
de megbotlottam, egy csúszós kavicson,

és torkomból kitört, vad düh ordított.
Ó, jaj - nem szeretem e hazugságot!
Fölvettem lábam alól a kavicsot,
és így találtam meg az új "forintot".

Kő, kavics, pénz - fogaidhoz verheted!
vagy egy másik útkanyarba teheted,
de vigyázz, ha megbotlik e nemzedék,
ott leszünk a sötét véka fenekén,

Talán én is becsukom fáradt szemem
és álmodom tovább földi szerepem
valahol, a hitem égi mezején
áldást kérek, az egész országra, én.

Gulyás Éva: Tükör

Mostanában nem nézek tükörbe,
mert szerintem az én tükröm görbe.
Mindenütt csak azt látom benne,
hogy az idő már eljárt felette!
Miközben a tükör mögé nézek,
nem látok csak régi tükörképet.

Inkább most már jobbára csak látok...
Egy letűnt, régi, szép világot,
melyben nincsenek bajok és gondok,
csupán, ha nem igazat mondok,
de hazudni úgysem tudnék benne,
mert a tükröm a szememre vetne.

Ha a gyermekeim szemébe
nézek, látok mindenféle szépet.
Látom, ahogy felnőtté lettek,
így életem is értelmet nyerhet.
Ez a tükör már jobban tetszik:
a legcsillogóbbal is vetekszik.

Bedekovics Péter Pál: Néhai mégse

Néha már azt hiszem látom
haloványan felderengni a látóhatáron,
s így tágra-nyílt szemekkel lélekzetfojtva várom;
de a reszketeg éjbe mintha gyors visszabújna,
s megtántorodó fényével elrejtőzne újra...
- Arcom hűvös szellő fújja. -

Néha még azt hiszem érzem,
hogy lágy csókja megérinti homlokom gyengéden,
s megöleli fázó szívem harmatos kedvében;
mégis, amint fáradt mosolyra húzódik ajkam,
csak ködfátyol áll előttem, s az én megtört dallam -
imám fényért sajog halkan.

Jószay Magdolna: Csillagokba néz

Hallgatsz és titkolnád
fájdalmad, mi érintett, -
egy kis halál a másiktól,
s a világod néma lett...
Szemed tükrét égetik
sós-keserű könnyek,
csalódott árnyaktól
sötétül a tekintet...

Mégis van oly könnycsepp,
mit érzőn észrevesznek,
mi nem múlhat nyomtalan,
csókkal felfedeznek...
puha kéz simítja el,
balzsam a száj és a kéz,
szerencsés a forró könnycsepp...
a szem csillagokba néz.

Szabó Rita: Múló pillanatok

Cipellőm hangosan
kopog a korzón,
akár az esőcseppek
a matt ablakon.
Orcám szegletében
mosoly bujkál valahol,
fejecskémben kósza
gondolatok lebegnek,
akár a pillangó,
hirtelen odébb libbennek.
A fákról sárguló
levelek esnek
avarként a földre,
Lám, itt az őszapó,
nyomában aranyló
levéltenger kúszik,
merre szem ellát,
minden aranyárban
úszik...

Szilveszter Levente: Pénzisten vagyok!

Túl nagy itt a nyüzsgés!
Leszűkíteném.
Maradjanak ketten,
JÓMAGAM és ÉN.
Minek ide annyi multimilliomos,
Úgyis, a sok nővel csak NEKEM ildomos lenni.

Ha csak ÉN maradnék, mennyivel szebb volna,
Csak NEKEM dolgozna milliárd rabszolga.
Szakszervezet nuku, nincsen villogás,
Csak két munka lenne,
Ostoros és igás!
Mert ÉN olyan vagyok, hogy munkát, azt adok!
Plusz, adnék szabadnapot...

Hajnali háromtól, el egészen hétig,
s ez még túl sok is, mert a gyerekek megérzik, ha lazsál a papa.
S ha kérdőre vonják, hogy lesz ebből kaja?

Szegény kis fejükben pörögnek a számok,
Hogy-hogy az én apám nem vetett még számot
azzal, hogy például:
Ha éjfélkor kezdne,
Nyomná reggel, délben, délután és este,
És csak akkor állna, hogyha szépen kérnék,
- amit várhatna-
Sokkal jobban élnénk.

Maradna még idő, evésre, alvásra,
S aztán visszamenni,
Bányába, gályára,
és gondja sem kéne legyen fogmosásra,
Hisz hamarosan úgyis ott hagyja a fogát
ha nem szolgálja hűen munkaadó urát.

Kis lelkük felizzna...
Mi már másképp tennénk.
Hamarabb felkelnénk, és később feküdnénk.
Mert, ki így dolgozik, az valamire jut,
s nem kell üsse mindig a Főnök kaput,
Fáért, puliszkáért,
Alamizsnáért.
Közköltségért sírni,
Srácnak pelenkáért.

Hanem büszkeséggel kiáltja világnak,
Dolgozok, és élek a Mindenek Urának!
Ott, ahol kapok egy betevő falatot,
Na meg egy korty vizet.
S még ott is lakhatok!
Jaj, de boldog vagyok, hogy neki dolgozhatok!

S ezt ÉN tuningolnám,
Mert köztudott jó vagyok.
Nemcsak egyet adnék, hanem két falatot.

Megtenném ÉN bizony, önzetlen szívvel.
S plusz még táplálnám is finom ivóvízzel,
Igaz, hogy abból szűkösebben kapnak.
De nem tehetek róla.
Kell a díszhalaknak.

És nem vágnám ereik, az már rég nem menő.
Mert abból a munkától elvett vér tör elő,
De annyi!
Hogy a végén még arra sem lesz erő,
Hogy megásd a sírod!

Nekem nyolc!
Csak mondom, addig, amíg bírod
hallgatni, az igazságokat
amit mindig mondtam!
És komolyan gondoltam!

Elégedett vagyok.

S mikor odajutok, hogy nyújt az Úr egy kezet,
Gyere drága testvér, átadom a helyet...
Akkor aggódhatok.
Hogy ez a Teremtő, aki mindent tud,
Remélem, nem leli meg a kiskaput
amin elslisszolhat,
S tovább szabad az út!
Törhetem a fejem, mi az, min nem bukok,
Na neki most milyen munkát adhatok?!

Varga Nóra: Élet-képek

Szerelem

Elkorhadt faág
tavasz csókjától éled
vágy-levelet hajt.

Bánat

Holt-árnyékomra
görnyedő vézna testem
időn taposva.

Lelkem mélyében
szavak ütötte sebek,
fekete hegek.

Égre kiáltó
dermedt, csonka faágon
fehér gyász-szalag.

Egyedüllét

Sivár szobámban
súlytalanul álmodom
ajtóm bezárva.

Ketrecben csapong
vonyító, vak képzelet
árván kuporog.

Távolból megszűrt
éjjel temette fények:
a Te csillagod.

Farkas Éva: Hadd legyek...

Hadd legyek a titkod,
kapaszkodód, reményed.
Hétköznapi gondjaid,
ha torkodig felérnek.
Legyek ma én az ünnep!

Hadd legyek neked én,
az ecset és a tinta.
Ami a valóságot
majd színesre átírja.
Legyek faladon a kép!

Hadd legyek néha én,
álmatlan éjjel álom.
Frissítő hajnali szél,
átsuhanva szobádon.
Legyek én az enyhülés!

Hadd legyek a hajnal,
az éji álmok vége.
A derűs nap kezdete,
indulás ki a fénybe.
Legyek én egy új kezdet!

Hadd legyek a béke,
egy sziget, ahol pihensz.
Ahol önmagad lehetsz,
és ahol beszél a csend.
S mesélek neked én is!