Versek az életről

Varga Nóra: Születni kell...

2017. június 26. - smsfan

Születni kell,
Az életre, sírásra,
Kóbor gyönyörre,
Dalos kacagásra.

Megélni kell,
Sok büszke harcot,
Szárnyaló szerelmet,
S ezernyi kudarcot.

Szeretni kell,
Futó felleg árnyát,
Illanó napsugár,
Bíbor palástját.

Mert, születni kell,
Csacska-szépre, bájra,
Tenger szenvedésre,
S múlandóságra.

Kéri Mihályné: Mindegy nekem

Vadvirágos rét, vagy muskátlis tér,
mindegy nekem,
szívemnek, lelkemnek, ez kell nekem.

Halk muzsikaszó, vagy madár dalol,
mindegy nekem,
szívemnek, lelkemnek, ez kell nekem.

Esti csillagképek, merengő emlékek,
mindegy nekem,
szívemnek, lelkemnek, ez kell nekem.

Távoli erdők, közeli folyók,
mindegy nekem,
szívemnek, lelkemnek, ez kell nekem.

Szerelem és szeretet,
mindegy nekem,
szívemnek, lelkemnek, ez kell nekem.

Ha lelkemben béke, szívemben hála,
mindegy nekem,
ennél több, tudom, nem kell nekem.

Szabó László Dénes: Fekete virágok

Az éjjel megállt a szívem.
Nem kísérte nagy csinnadratta,
Nem is kellett, mert hát hiszen
Önként állt meg az istenadta.

Induljon? Álljon? Mi legyen?
Nem tudhatta a néma éjben,
Amikor csak a csillagok
Csillogtak fent a sötét égen.

Mi volt eddig? Mi lesz tovább?
És hogyha lesz, valóban lesz-e?
Érdemes-e tenni tovább,
Ahogy eddig hitével tette?

Hisz annyi bánat, balsiker,
Átokká lett jó szándék űzte,
Visszájára fordult hitét
A torz tükör már megelőzte?

Induljon? Álljon? Nos, hiszen
Van ok elég erre és arra,
Lehet menni tovább, tovább,
S lehet pihenni letakarva.

A Szíriusz sötét fényben
Ragyogva, konokul hallgatott -
Átkozva s imádva némán
Leste szívem a csillagot.

Aztán dobbant. Tovább, s tovább,
Mint ott fent az a páros csillag -
Van mit írni, s van mit tenni
Míg fekete virágok nyílnak.

Árvai Emil: Tékozló fiú

Untam a jólétet, azt a tiszta rendet,
amit élveztem bár, mégsem értékeltem.
Vártak a kalandok; magam ura lettem,
mikor kizsaroltam örökségemet.

Míg a pénzem tartott, szabad ember voltam,
mindent megtehettem, de inkább a rosszat.
Aztán szolga-sorban hízlaltam disznókat,
éhesen, rongyosan, s jaj, magányosan.

Napnál világosabb így lett a számomra:
otthon a béres is szolgál boldogan,
jóban gyönyörködve szíve és a gyomra.

Elindultam haza. Apám nagyon várt ott:
Ő a szeretetét tékozolja jobban...
Új életet kaptam, mikor megbocsátott!

Schweininger Imre: Fel!

Jeleimet hagyom hátra,
ha keresnél, hogy megtalálhass.
Emeld fel tekintetedet, kérlek,
és nézz jól körbe végre.

Sötét, kietlen e táj, itt semmi nincsen, és e semmi fáj.
Helyes irányt nem tud mutatni senki,
de ha nem indulsz el, akkor marad a semmi.
Ez a lélek sötét éjszakája, itt senki nem jár hiába,
tanuld meg belőle a semmit, a magányt, a fájdalmat, a sötétet.
Mind kelleni fog majd, hogy összeálljon a képlet.
Ha majd érted miről beszélek,
a távolban feldereng egy fénycsepp.
Arra indulj, az lesz a Te utad,
ne hagyd, hogy eltántorítson semmiféle tudat.
Csak menj, és ismerj meg mindent, mi utadba kerül.
Ha gödörbe esnél eztán, és nem látnád merre tovább,
jusson eszedbe: a gödör alján ajándék vár terád.
Amikor eleget sírtál, és sajnáltad magad,
állj fel végre, és bátran tapogasd körbe a falat.
Az első lépést neked kell megtenni,
ha kell, körmöd szakadtáig egy mélyedést kell ásni.
Felette ott lesz az enyém, mit én magam vájtam,
meg a többi, mit előttem sok millió ember fájdalmasan vésett,
de nekünk elegünk lett, és kimásztunk a fényre.
Mi megtettük, tudom, hogy Te is meg tudod tenni,
hitem benned, s veled, lásd ez tényleg csak ennyi.

Az élet egy csatatér, s ha békét akarsz, készülj fel a harcra,
csatákat veszthetsz ugyan, de háborút soha!
Ne add fel, csak a holnapot ne add fel, kérlek,
én itt várok rád, és segítek néked.

Horváth Klaudia: Tél

Csend van... Még a madarak hangját sem hallani.
Csak azt érzem, hogy hideg az idő.
Fehér a táj, gyönyörű, hibátlan fehér... Tél van,
Igen, Itt a szeretet évszaka.
Ilyenkor az emberek mások. A zord hidegben
Felolvad jég szívük.
Ilyenkor tudnak igazán, szívből szeretni.
Észreveszik a rosszat,
S jó dolgot próbálnak belőle csinálni.
De a kérdés,
Az örökké ott van a levegőben, és megválaszolatlan.
Miért nem ilyen a világ
Az év minden napján? A nap minden percében?
Mi más ebben a pár hónapban?
Mi változik meg a levegőben Karácsonykor?
Semmi... Csak emberek vagyunk
Nem vagyunk képesek önzetlenek lenni... Sokáig
Legalábbis nem.
Kérdem én: Mért nem? Nem lenne nehéz. Van szívünk.
Azzal képesek vagyunk
Szeretni, érezni, kedvesnek lenni, megbocsátani, ELFOGADNI.

Molnár Ibolya: Tétova ősz

Szívmelengető zene,
A The Shadows gitárhúrjai
Hódítva hatnak szívemre,
- közben becsukom ablakom,
A hideg, esőszagú őszi levegő
Átjárta kis szobám,
Jó lélegezni, egyedül lenni,
Magányosan eltöprengni.

Gondolkodni világunkon,
Költőkön, festőkön, művészeten,
Tudományon, sorson.
S míg rezzennek a húrok lelkemen,
Az ő nagyszerűségeik által,
Újra felvillan emberségem,
S csak fájjon, fájjon a létezésem,
E szörnyeteggé vedlett világban.

Hol Ember az Ember szavát nem érti,
Hol gyűlölet és szenvedés egybeforr,
Hol az utcákon bolyongva
Megindít a csőcseléknek csúfolt emberhorda
Testi-lelki nyomora,
És jaj bizony, de taszít is,
Futnék, menekülnék, bújnék előlük,
Ha bőrömbe ég a lidérces mélység.

Ez a világ arculcsapása,
Régóta űzzük ezt, mi, Emberek,
Itt a Földön,
Az álemberség leplében,
Torkunkon akad olykor a falat,
De zabálunk jóllakásig,
Tőlünk messze csontokból
Összeáll egy gyermek képe: az újabb éhhalál.

Milliárdosok hada fel-felbukkan,
Még több, és még több vagyonra vágyva,
Gondolataik legmélyéből is hiányzik
Az alázat csöppnyi álorcája,
S nem szab nekik gátat semmi,
Csak a halál az, mi igazságot szolgáltat,
A természet körforgása,
Porladt testük földje a megszületők jövendője.

Nagyobb csoda-e az,
Hogy Ember járt a Holdon,
Mint az, ha a gyermeket emberségre okítom,
Kis kezébe adva az értelem kulcsát,
Nem megtagadva tőle a zárját.
Lelkébe vésem az Emberlét titkát,
Felfedem a nagyság
Oly végtelen tárházát,
Hittel felruházom,
Hogy legalább lépni tudjon,
Azon a hosszú, hosszú, emberöltőnyi úton.

Frankovics György: Visszatérés

Végig egy folyosón, minek végén egy kapu áll
igen, eljutottam odáig, hogy megálljak egy kapunál.
Hátranézek, s látom utam labirintus
élet utánam, s előttem halál-tus.

Szemem becsukódik, s látni vélem a fényt
mely átszűrődik a kapun, s hívogat csaliként.
döntenem most kell, mert túl késő már soha
de ebben a pillanatban ez a kérdés mostoha.

Valami visszatart nem enged, nem ereszt
ez honvágy, s a hazám iránt érzett szeretet.
Szüleimet elhagyni soha nem tudom,
könyörgök, ne rántsatok ki e választó kapun!

S mikor végre vége és leült a kavar
csend van, s minden visszaáll hamar.
Újra élni, s élni újra nem ugyanaz
köszönöm édes Istenem, hogy folytathatom utamat...

Must Anita: Legmélyebb énem

Tudok olyan lenni amire nem mindenki képes.
Tudok alkalmazkodni. Érted?
Mondtak már rám mindent.
Szótlanul tűrtem.

Tudtam, egyszer visszakapják az élettől azt a pofont,
amit ők adtak nekem.
Most nézem őket
és látom senki nem keresi, hogy
velük legyen.

Hát nézzetek rám
a legtöbben kedvelnek, hogy miért?
Mert tudok alkalmazkodni.