Versek az életről

Marković Radmila: Csak kesztyűt ne lássak

2018. január 15. - smsfan

Céltalanul sosem jártam,
valamit mindig kitaláltam.
Gyermekfejjel,
bennem volt az akarat,
kiharcoltam helyemet
a Nap alatt.
Ifjú szívvel megvívtam
a halállal,
a kesztyűjét visszavágtam,
tartogassa, őrizgesse,
nézze már meg, kinek adja,
hadd folytassam ott,
ahol
abbahagytam.
Aztán:
macskatűsök, tarlószúrás,
csaláncsípés, arculcsapás,
meginogtam, térdre hulltam.
Vérző fejem fájdalmától
magam előtt célom látom:
van még nekem, nem is egy,
csak kesztyűt ne lássak
egyet sem.

Szijártó Tamara: Álom vagy valóság?

Életem hajnalán
Szeretni szeretnék.
Borongó, zöld homály
Szemébe merednék.

Távol a köd mögött
Tábortűz fénye leng,
Egy árny a láng fölött
Szférájában mereng.
Akkordokat penget
Formátlan gitárján,
Egy terccel mélyebben
Szél húz át a hátán.
Lépnék, de nem tudok,
Látnám, de sötét van,
Fény felé fordulok,
Magamra maradtam.

Szívem bepácolva
Fanyárson sistereg,
TV-ben hangyázva
Eltorzult kép pereg.
Szőke haj, zöld szemek,
Könnyektől piros arc,
Látszik tekintetén
Az örökös belharc.
Van nálam sörétes,
Jöhet a kék madár.
Ki vagy te? - kérdezi
Mennydörögve az árny.
Biztos nem hozzám szól,
Elbújtam előle.
De mégis felém tart,
Vérszag dől belőle.

Bénultan, sötétben,
Némaság átkában,
Elvakult eszmékkel
Díszített pajtában
Várom a végzetem.
Hiába ordítok,
Behunyom a szemem,
S csak arra gondolok,
Hogy az árny közeleg.
Hallom a csizmáját.
Már nyakamban liheg,
S rám fogja kaszáját.

Kinyitom szemhéjam.
Szőke haj hull alá
Így virul az árnyék
Zöld szemű leánnyá.
Ismerős tekintet,
Könnypatak nem mossa.
Szóltam de leintett,
Most kezeim fogja:
Csak én vagyok neked
Nem hagylak egyedül
Nevem a te neved,
Szívem veled derül.
Elengedi kezem,
S a távolba libeg.
Megrázom a fejem,
Ami nem érti meg,
Álom, vagy valóság
Az ég borús kékje,
A Föld kopársága,
Az élet henyéje,
Minden könnyes öröm,
Minden fájó csoda,
Minden csokor üröm,
Minden célom oka,
Életem hű társa
Tölgyfaerdő fája,
Szívem tölgyfa nyársa,
Lelkem szarkofágja.

Birta Attila: Mi lett volna?

Ej ha lettem volna gyermekként
ügyes tollforgató, nem pediglen
anyámat szomorító.
Mennyi szépet jót vethettem volna
papírra, de valahogy a csínytetteknek
voltam nagy tudója.

Mikor először ettük a szomszéd
fájának gyümölcsét, az olyan édes
volt, hogy is feledhetném.
Mikor a függönnyel lehálóztuk a falu
patakját, valahogy nem értettem
anyám panaszát bánatát.

A szomszéd szőlője miért volt
mindig édesebb, és a nyomok
miért csak hozzánk vezettek?
Az első narancs amit órákig csak
szagolgattam, az első csúzlim
amit én csináltam.

Mind mind ifjú korom emlékei,
de jó lett volna ott akkor
papírra vetni.
Most már csak lapozgatom emlékeim
sárga poros lapjait, és mosolyogva
hallgatom gyermekem ártatlan szavait.

Apa az úgy volt...

Jáger László: Három négysoros

A nőket irigyelve

A versenyfutásban győztessé válva
elsőként szakítván át célszalagot
így, férfiként csak egyet irigyeltem:
szívetek alatt hordhattok magzatot.

Ha kenyérért kezed hiába nyúlna

Ha kenyérért kezed hiába nyúlna
ha gyermeked éhesen felzokog
az Ég alá födetlen fejjel állok:
Hol vagytok hát, ti híres Angyalok?

Egy szóra vágytam

Egy szóra vágytam, mely csak az enyém
egy versre, milyet senki más nem ír
és a szóra lásd, mindhiába vártam
s bár teleírtam, mégis üres a papír

Kovács Béla: Estefelé a pusztán

Lepisszent a juhász, kis időre, már sárguló
csontokon marakodó, felhevült kutyákat,
Tűzlábú ördögök, fehér füstköpenybe bújva
szórják, vetik az üst alatt, a fénykarikákat.

Pálcika sziluettel némán áll a gémeskút,
alszik a szél, a zaj, a felhők, s alatta az út.
Okos tücsök a muzsikát, holnapra hagyja,
Halkan száraz fű között araszol a hangya.

Csendes fán gubbaszt a pacsirta, nem dalol,
éhes nádi farkas riasztón felvonyít valahol.
Lassan borul a tájra, sötétség rojtos köpenye,
széles puszta már várja, hogy magára fölvegye.

Szabó Aida: Érték

Gondolod, attól leszel te, s te egészen kerek,
ha másnak karjába fűzötten ballag életed?
Hiszed, nappalod s éjed ettől lesz óvott, védett?
S azt véled, magasabb lesz grádicsa életednek,
ha azt tekergőn pipafüst lengi be derengve?
Úgy sejted, értéked értékét azzal kell mérned,
kísér-e súlyos lépés magassarkúd mellett,
súrolja-e libbenő szoknyád nadrág kevélyen?
Beötvözi-e lágyságodat keménység serényen,
s pántlikád kalapon díszként lobogva lebeg-e?
Öblös hang párja-e derűs csivitelésednek,
s egy erős kézben megpihen-e a puha kezed?
Nem érzed, hamisságát mástól függő mércédnek?
Óh, hiú fantazmagória mely vidékekre
csalogatott délibábos prizmája életnek,
ha kinn keresed a csodát, mikor az benned éled?

Kovács László: Metamorf

Életem selyemszála,
mára kötéllé érett.
Szilajságomra hámot téve,
számra erős kötőféket.

Vad voltam talán?
S szám szertelen?
Konok kun hagyomány,
egy alföldi szegleten.

Most, mikor szám,
már nem üt vissza rám!
Fejem lehajtva kérdem,
biztos ez az én hazám?

Gubóm készülőben,
lárva állapotra válva.
Utolsó fázisba lépett,
létem selyemszála.